Napról napra

Jézus mondta: „Hadd temessék el a halottak a halottaikat, te pedig menj el, és hirdesd az Isten országát.” Lk 9,60 (1Móz 24,56; Lk 9,57–62; Ef 5,1–8a; Zsolt 34) Hányszor vannak kifogásaink: most nem lehet, mert... Ilyenkor elővesszük a „Pató Pál úr”-féle politikát. Isten országának hirdetésében is előfordulhat elmulasztott alkalom és lehetőség. Jézus ebben az igeszakaszban korántsem a szülőkkel való szembefordulásra buzdít bennünket, hanem sokkal inkább arra, hogy ne keressünk kibúvót, ha a Lélek indít bennünket egy-egy cselekedetre: hogy meglátogassunk valakit, levelet írjunk neki, vagy gondoljunk rá. Hiszen látva a másik örömét, mi is gazdagodunk...

Jézus így válaszolt az ifjúnak: „Ha tökéletes akarsz lenni, menj el, add el vagyonodat, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben, aztán jöjj, és kövess engem.” Mt 19,21 (Péld 7,2; Lk 14,27–33; 1Sám 18,1–16) Engedd el azt, ami megkötöz, amitől azt gondolod, hogy fontos vagy. Mert Isten előtt mindez kifolyik a kezedből, mint a homok... Azután jöjj velem, mert elvezetlek egy örök országig – mondja Jézus. Ezen az úton sokat megtanulhatsz önmagadról, másokról és Atyámról. Ne sajnáld az idődet, erődet, lehetőségeidet a kegyelem ideje alatt.

„Hozzatok igaz és békét szerző ítéletet kapuitokban!” Zak 8,16 (Róm 14,19; Jób 7,11–21; 1Sám 20,1–23) Bizonyos értelemben felszabadító ez az intés, hiszen tud arról, hogy a keresztények között is előfordulhat félreértés. Ám a problémák elrendezésének módjában nem ismeri azt, amikor mi elmossuk a véleményeket. Hiszen békét szerző ítélet csak akkor keletkezhet, amikor minden körülmény tekintetbe vételével születik meg a döntés. Idejében és helyén kimondva a hibát és a tévedést...

„Jézus hangosan felkiáltva kilehelte lelkét. Amikor a százados, aki vele szemben állt, látta, hogy így lehelte ki lelkét, ezt mondta: »Bizony ez az ember Isten Fia volt!«” Mk 15,37.39 (Ez 20,41–42; Mk 9,38–47; 1Sám 20,24–21,1) Jézus még a kereszten is megmutatta Isten szentségét az embernek. Nem lehet kereszténynek születni, de nem lehet tudni, kit mikor, mi által szólít meg Isten, s miként válik nyilvánvalóvá számára, hogy Jézus nem legenda, hanem életet formáló valóság. Gyakran mi is alig hiszünk a szemünknek, ha valaki ilyen „századossá” válik... Ám nem szabad lemondanunk ennek a csodának a valóságáról. Hiszen ezáltal gyarapodhatnak gyülekezeteink, és növekedhetünk mi magunk is.

„Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engem? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok!” Zsolt 22,2 (Jak 5,14; Mk 8,/10–13/14–21; 1Sám 23,1–18) Ismerős érzés, olyan „Mi jöhet még?” kérdéssel. Távol érezzük magunktól a körülöttünk lévőket, s miután ebbe többé-kevésbé belenyugszunk, kérdőre vonjuk az Istent. Hol vagy? Miért nem teszel valamit azért, hogy ne szenvedjek? Testem-lelkem nem bírja már. Aztán valahonnan ismerős lesz a mondat... A keresztről mondta valaki, aki a halál fölötti győzelme után Pártfogót ígért... Valóban távol van? Valóban nem hallja kiáltásunkat? Vagy csak mi hagytuk el valahol, ahogy a 12 éves Jézust veszítették el szülei Jeruzsálemben? „De ahol nagy a szükség, oda siet a segítség...” Mert nem hagy egyedül ma sem. Hiszem, tudom, mert ez tart meg.

„Legyen kegyelmes hozzánk az Isten, áldjon meg bennünket, és ragyogtassa ránk orcáját!” Zsolt 67,2–3 (Fil 2,14–15; Mt 10,34–39; 1Sám 24,1–23) Áldás, oltalom, segítség, biztatás – ránk fér mindennap, hogy érezzük Isten kegyelmét, megtartató erejét. Nem tudunk e nélkül egy lépést sem tenni, akár elismerjük, akár nem. Isten mégis úgy emel fel, hogy azt érezzük, a magunk lábán állunk. Van, amikor emberi tehetetlenségünkkel szembesülve egy szenvedőnek „csupán” áldást tudunk kívánni – sem többet, sem kevesebbet. De az áldás visszahat: mi is részesei leszünk, gazdagodunk általa, együtt tudunk örülni az örülőkkel – pedig ez olykor nem is olyan egyszerű feladat...

Pál írja: „A reménység nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által.” Róm 5,5 (Zsolt 9,11; Lk 17,28–33; 1Sám 25,1–17) Hányszor adódik az életben olyan helyzet, amikor nem marad más, csak a reménység, amelybe utolsó szalmaszálként kapaszkodunk. Ha azt elengedjük, mindent elveszítünk, és lelkünkben beáll a „merevség”: nem keresünk megoldást, kiutat. A kívülállók is ugyanúgy tehetetlenek lesznek. De a reménységben megmutatkozik Isten szeretete, mivel az ember megtapasztalja azt, hogy létezik még „reménységen felüli” állapot is. Nem adhatjuk fel küzdelmünket, hiszen ezzel Isten hatalmát szégyenítenénk meg. Még akkor sem, ha néha nehéz kivárni a csodát, a remény beigazolódását.

Kulcsár Zsuzsanna