e-világ

Nemzeti ünnepeink számvetésre is késztetnek bennünket. Fontos, hogy ez az igény erőteljesen jelen legyen az egyházban is. Mivel járulunk hozzá a nemzet életéhez, vállaljuk-e a közös terheket, vagy befelé fordulva – egyfajta izolációban – csupán önmagunkra koncentrálunk? Ősi kérdés ez, melyre például a szerzetesi életforma is megpróbál egyfajta választ kínálni. A világitól eltérő értékrendet valló zárt közösség ugyanis megoldást jelenthet az egyén és a csoport problémáira. A különböző korok kihívásaira összességében mégsem ez az általánosan elfogadott keresztény válasz. Jézus a főpapi imában így könyörög: „nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól”.

Igen, a világban élve kell megmaradnunk Jézus tanítványainak. Érdekes és izgalmas, hogy a 21. században – amiről a 19. század nagy tudományos felfedezéseinek eufóriájában már úgy vélték, hogy talán a betegségeitől megszabadult emberiség időszaka lesz – minden korábbinál nagyobb hangsúlyt kap az egészség értéke, a gyógyulás, a gyógyítás, az egészségmegőrzés igénye. Keresztény nézőpontból szinte a jézusi kor reneszánsza ez, hiszen az ő működése során vált ennyire fontossá a gyógyító szeretet.

Hazánkban különösen lényeges ennek az üzenete – nemcsak az egyének, hanem a nemzet egészségét illetően is. Mert a közösségeknek, iskolai osztályoknak, munkahelyeknek, településeknek, gyülekezeteknek, de a nemzetnek is van egészsége. A szó testi, lelki és szociális értelmében.

A Központi Statisztikai Hivatalnak a 2002-es évről a közelmúltban kiadott összefoglaló adatai azt tükrözik, hogy az egészségkárosító folyamatok továbbra is jelentősek hazánkban. Gyakran szóba kerül, milyen hihetetlen túlélési stratégiákkal rendelkezik népünk, hiszen ennek köszönhető, hogy történelmi katasztrófák, huszadik századi diktatúrák közben is megmaradt a Kárpát-medencei magyarság. (Ebben az egyházak – minden nyomorúságuk ellenére – fontos szerepet játszottak.) Ma már azonban a minőségi, az Istennek tetsző élet iránt lenne igény, ám ehelyett az önpusztító életvezetés, a torzuló értékrend hódít.

1980-ban 148 673 gyermek született hazánkban, 2002-ben 96 800. A halálozások száma 145 355, illetve 132 700 volt. A javulás bizonyosan a jobb életkörülményeknek és egészségügyi ellátásnak köszönhető, de még mindig jelentős a korai, az elkerülhető halálozások száma. A születési és halálozási arány pedig azt jelzi, hogy 2002-ben 35 900 fővel csökkent a magyar népesség lélekszáma. Tavaly negyvenhatezer házasságot kötöttek (1980-ban 80 331-et), míg huszonötezer-ötszáz házasságot bontottak fel (1980-ban 27 797-et). Azaz a drámaian csökkenő házasságkötések időszakában alig csökkent a válások száma.

Még mindig igen sok – ötvenhatezer-négyszáz – művi vetélést hajtanak végre hazánkban: száz élve születésre ötvennyolc abortusz jut. A kilencvenes években e téren javult a helyzet – tíz évvel korábban még 72 művi vetélés jutott 100 élve születésre –, de így is igen magas ez a szám, és az elmúlt években nem folytatódott a javulás.

Nehéz szembesülni ezekkel az adatokkal, mivel az egyházi szolgálat elerőtlenedését, a keresztény értékrend háttérbe szorulását is tükrözik ezek az értékek.

Mit tehetünk? Egyszerre kell küzdenünk a minőségi életért a saját területünkön, illetve – ezzel egyidejűleg – osztoznunk a pozitív társadalmi erőfeszítések terheiben.

Az egyházhoz szorosabban kötődőknél – a népesség mintegy tizenöt százalékánál –, valamint az egyházi iskolákba járó fiataloknál kedvezőbbek az adatok. Szelekciós kérdés ez, amelyet az egyházi munkával, tevékenységgel meg kell erősíteni. Elsősorban a ránk bízottakért felelünk. Fejleszteni kell az egyházon, gyülekezeteken belül a rászorultak fizikai támogatásán túl a lelki segítő szolgálatot, a krízishelyzetbe kerülők – egyének és családok – szakszerű pásztorolását. Ezenkívül kell, hogy legyen üzenetünk a magányosok, a csonka családban élők, az elváltak számára is.

A továbbiakban a nemzet egészsége, megmaradása azt kívánja, hogy részt vegyünk a szegénység és a betegség elleni társadalmi programokban. A romló népegészségügyi adatok azzal is összefüggnek, hogy nőtt a társadalomban a peremhelyzeten élők, a leszakadók aránya, és halmozottan hátrányos helyzetbe került a roma népesség nagy része. Ez pedig a jövőt illetően még inkább hatással lesz a nemzet egészére. Néhány évtized alatt a cigányság aránya négy százalékról hétre emelkedik, bár náluk is csökken a gyarapodás üteme.

A roma lakossággal – de általában a szegényekkel, a leszakadókkal szemben is – az eddigi, szegregációt célzó intézkedések helyett csak a valódi integráció jelenthet megoldást. Hosszú az út odáig, de nincs más lehetőség. Tragédiák sem rettenthetnek vissza ettől, még ha súlyos figyelmeztetést is jelentenek számunkra.

A nemzeti ünnep számvetésre késztet. Az Úristen új esélyt adott. Ezért szeretnénk egészségügyi központot létrehozni, egyetemi karokat szervezni, az egyház társadalmi szolgálatát erősíteni. Felelősek vagyunk utódainkért. A gyógyuló és gyógyító egyházról szól a 21. század.

Frenkl Róbert