Élő víz

Elfelejtettem kenyeret venni, előfordul néha az emberrel ilyesmi. Sebaj, van a sarkon egy pékség, majd ott vásárolok, hiszen mindig friss, ropogós a pékáru. A sütödéből kis ablakocska nyílik az utcára, és meglehetősen hosszú sor kanyarog előtte. Látni lehet, ahogyan a legények dolgoznak, a kenyér a kemencéből egyenesen a polcra kerül.

Hideg van, a tél nem akar ereszteni a szorításából, jeges szél süvít, amolyan csont mélyére hatoló, dermesztő. Állok a sorban, toporgok és bosszankodom: hogy felejthettem el… Előttem töpörödött anyóka, madárcsontú, hajlott hátú nénike. Reszketősen fogja egyik kezében a szatyrát, a másikban a pénztárcáját. Ő következik, megszólal: – Egy félkilós barna kenyeret kérek. Az eladó kinyújtja a papírba tekert cipót, és közli az árát: – Száznyolc forint lesz. Száznyolc forint? – kérdez vissza a néni. – Olyan sok? Annyi nincs nálam, nem tudtam, hogy drágább lett. Kérnék szépen inkább egy félkilós fehér kenyeret, az csak ötven forint.

Állok az élet színháza előtt, és elfacsarodik a szívem. Nézem az eladó közönyös arcát, értetlenkedő arckifejezését, lebiggyesztett ajkát. Nem érti a helyzetet, méltatlankodik. Türelmetlenül dobol az ujjával, fütyörészik. A hajlott hátú anyóka röstelkedve körültekint, leteszi összeszámolt pénzecskéjét a pultra, elveszi a kenyerét, és szemlesütve, megszégyenülten elcsoszog.

Talán mindennapi a jelenet, megszokott, unalmas. Egyedül élő kisnyugdíjas, akinek nincsen elég pénze kenyérre. Ő nem szerepel a híradóban, nem cikkeznek róla a színes magazinok, és nyilatkozni sem szokott fontos események kapcsán. Szeretett volna fél kiló barna kenyeret venni, de nem futotta rá, pedig lehet, hogy ez tette volna ünnepivé, különlegessé a vasárnapi ebédet.

Figyeltem őt, amint lassan távolodik, és arra gondoltam, hogy hozzá hasonlóan senki nem tud majd fizetni akkor, amikor Isten előtt kell elszámolnia az életével. Minden bizonnyal azok a tettek fognak említtetni először, amelyekre büszkék vagyunk, és amelyekről úgy gondoljuk, hogy Isten előtt jó színben tüntethetjük fel magunkat általuk. Miután ezeket felsoroltuk, igyekszünk majd szóba hozni minden apróságot, de hiába. Cselekedeteink, saját érdemeink alapján nem nyerhetjük el az örök élet ajándékát. Bármilyen hosszú lehet a lista: nem elég. Ha így lenne, Jézus fölöslegesen halt volna meg a kereszten, hiszen képesek lennénk cselekedeteink alapján „kiérdemelni”, megvásárolni üdvösségünket.

Fizetésképtelenek vagyunk. Nem tudunk alkudozni, nem kérhetünk valami olcsóbbat, mint előttem a kisnyugdíjas néni. Nem válogathatunk az „örök élet”, az „örökebb élet” és „legörökebb élet között” aszerint, hogy mennyire futja „fizetőeszközünkből” – azaz cselekedeteinkből.

Örök élet, üdvösség csak egy van. Isten egy örömteli menyegzőre vár bennünket. Olyanra, amelyre csak jutalomból, kegyelemből lehet bejutni. Mi képtelenek vagyunk arra, hogy kifizessük a belépő árát, ám valaki már megtérítette helyettünk: Jézus Krisztus. Azért, hogy mindnyájunknak örök élete lehessen.

Szabó Szilárd