Evangélikusok

A Deák téri templomban ültünk. Kedd este volt. Énekeltünk, emlékeket idéztünk fel. Végül fényképeket néztünk. Az utolsón Eszter háttal ült a kamerának. A válla fölött nézett vissza. Nevetett. Azóta sok fényképet láttam róla. Régieket és újakat. Nagyon jókat is. De az a visszanéző nevetős nem megy ki a fejemből.

Isten igéjét abból a bibliai könyvből olvasom, amelyről Andorka Eszter a doktori disszertációját írta. Hallgassa meg a gyászoló gyülekezet a Márk evangéliuma 10. fejezetében följegyzett történet néhány mondatát.

Amikor útnak indult, odafutott hozzá egy ember, és térdre borulva előtte azt kérdezte tőle: „Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Jézus így szólt hozzá: […] „Tudod a parancsolatokat: Ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, ne károsíts meg senkit, tiszteld apádat és anyádat.” Az pedig ezt mondta neki: „Mester, mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva.” Jézus miután rátekintett, megkedvelte, és ezt mondta neki: „Egy valami hiányzik még belőled: menj, add el, amid van, akkor kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem.” A válasz miatt elborult az ember arca, és szomorúan távozott, mert nagy vagyona volt.

Gyászoló Gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!

Jézus megkedvelt egy fiatalembert, és valami nem szokványosat kért tőle. Az a fiatalember azonban csak a leckét tudta. Azt fel is mondta rögtön, mint valami szorgalmas diák: igen, megtartottam, gyermekkorom óta. De megriadt attól, ami túl van a leckén. Ami kívül esik a szabványon. Ami ésszerűtlen. Amire nyugodtan lehet azt mondani, hogy túlzás. Add el a vagyonodat – micsoda túlzás! Mindent föltenni a felismert igazságra – micsoda meggondolatlan kockázatvállalás! Leckét megtanulni, leckét fölmondani igen – de van-e értelme annak, ami nem fér a szabványba?

Egy különleges, világoskékre pácolt koporsót állunk körül. Ez a koporsó gyönyörűen ki van festve. Akik Eszter családjához tartoztak, kicsik és nagyok, azok festették ki, szívvel, virággal, mackóval, nappal, szépséges egyedi figurákkal. Gyakorlott kézzel vagy ügyetlenül. Olyan is volt köztük, aki azért tanult most rajzolni, hogy ő is fessen a koporsóra.

Andorka Eszter is megkérdezte valamikor a Názáretit: mit tegyek, hogy üdvözüljek? Mi az az életforma, az a pálya, amit nekem szántál, amin járva boldog lehetek, önmagam lehetek a földi életben, és ami felől majd megkérdezel engem odaát. Nem a lecke felmondását kapta feleletül. Messze nem fért a szabványba, amit feleletül kapott. Kaphatott-e mást? Aligha. Hiszen azt hozta a génjeiben, azt hallotta a családi történetekben, azt látta apja-anyja életében, hogy az ember felelős azért, hogy harmóniában legyenek a szavai és a tettei; a gondolatai és a cselekedetei. Hogy aki erős, az lehet erővé a gyengék számára. Akinek hangja és szava van, az lehet a némák és szótlanok hangja. Akinek teremtő ereje van, az jövőt teremthet olyanok számára, akik kiszolgáltatottan, iránytű nélkül bolyonganak a világban. Hogy amit tudok, azt megtaníthatom másoknak. Amit látok, azt megmutathatom másoknak. Stabil, mások felé forduló értékrendet hozott otthonról.

És valami hasonlót sugallt a Deák tér, ami lelki közegévé vált. Amolyan idilli vasárnapok: apa a két lányával a templomban. Felnőttek istentiszteleten, gyerekek gybk-n, és utána cukrászda… Az a Deák téri szellemiség egyszerre közvetítette a magas színvonalú, gondolkodó keresztyén hitet és a megélt közösséget. Táborokat, kirándulásokat, apácai testvérgyülekezetet, együtt töltött szabadidőt, életre szóló barátságokat. És azt az igényt, hogy erős közösség csak érett, hordozóképes, terhet vállaló tagokból alakulhat ki.

S egy szempillantás alatt az Evangélikus Hittudományi Egyetemen vagyunk, amelynek nemcsak hallgatója és doktorandusza, hanem igazi, nagy teológusígérete is volt. És ugyanakkor a MEVISZ Bárkában, mozgássérültek, gyermekotthonban nevelkedett fiatalok között – és a szabvány megint kicsi, megint idegen a formája, megint nem lehet beleférni. Eszternek vannak fiai és álmai, megállás nélküli táborai, a szó szoros értelmében nyitott ajtaja – és talán kifogyhatatlan, kimeríthetetlen energiája, fantáziája, fizikai és akaratereje.

A nem leckét mondó, szabványba nem férő emberek nem könnyű emberek. És nem problémamentesek. Nem olyanok, hogy mindenki szereti őket. Nincs körülöttük pedáns rend. Folyton akarnak valamit. Soha nem nyugszanak. Idegesítik a környezetüket. Öntörvényűek. Szabad, autonóm személyiségek. Az utakat szeretik végigjárni. Nem állnak meg ott, ahol általában meg szoktak... Nem férnek a szabványba. Ráadásul nagyon tudják, hogy mit akarnak – és egyszerre százfélét akarnak. Küzdenek érte – egyszerre százféléért. És közben ütköznek. A lassúakkal, a leckét felmondókkal, a konvencionális úton járókkal.

Hogyne ütköznének! Hiszen ki bírja elviselni azt a keménységet és hajthatatlanságot, ami azokat az embereket jellemzi, akik mindenüket, egész vagyonukat ráállították arra az útra, amelyet a követés útjaként felismertek. Normális hétköznapokon kit nem idegesít egy összeázott, penészes Nestle (egy görög Újszövetség), amely a beázott sátorból kerül elő, s amire azért van szükség, mert a nevelőotthonos gyerekek nomád táborában igényesen kell felkészülni a reggeli áhítatra…

Akik nemcsak a leckét mondják föl Jézusnak, hanem igennel válaszolnak a Názáreti nem szokványos felszólítására is, azok nem könnyű emberek. És persze nem biztosították be szerény, polgári jövőjüket sem. Mert ha valaki Jézus nyomában jár – radikálisan és következetesen –, akkor nem csak, sőt elsősorban nem tananyagként és teológiaként találkozik a kereszttel. Semmiféle birtokviszonyban vagy jelzős szerkezetben nem találkozik a kereszttel, hanem csak annak kézzelfogható, halálos valóságával. Mert létezik kereszt – különféle grammatikai és bölcseleti keretekbe állítva, s ez meglehetősen népszerű; és létezik kereszt a maga csupasz valóságával – és az nem fér bele semmiféle keretbe.

Lelöki magáról a szabványos válaszokat is: – a bulvársajtó stílusú, szenzációhajhász megemlékezést is; – a kispolgári sopánkodást is, amely rögtön kész a tanulsággal: ajtó és ablak azért van, hogy legyen mire rácsot szerelni; – a hangos szavakat sohasem vállaló, de a szív mélyén jól megférő hűvös távolságtartást is, hogy „válogasd meg, milyen körökben mozogsz”; – s a szabványba nem férő kereszt lelöki magáról azokat a lelkes próbálkozásokat is, amelyek biztonságos távolságból, gyanakodva figyelik életében, és hős mártírként pajzsra emelik halálában.

Mert a kereszt mellett – ha az nem dekoráció, hanem valóság – csak nagy csöndben lehet megállni. Megrendült csöndben, üres kézzel, mert itt nincs helye emberi ambícióknak. Evangélikus ambícióknak sem. Van viszont helye minden vigaszt és támaszt kereső szemnek és kéznek. – Azoknak, akiknek üres maradt az élete. – Azoknak, akik Jézusban azt ismerték fel, hogy szeretettel győzni lehet a rossz fölött, s most úgy látszik, vereséget szenvedtek. – Azoknak, akik hiába próbálták védeni, nem tudták megmenteni. – Azoknak, akik a szó fizikai és szellemi értelmében támaszukat vesztették. – És azoknak, akiknek az idegeire ment az energiájával és a nyüzsgésével, s most nehezen tudnak mit kezdeni korábbi érzéseikkel.

Mindannyiunknak helye van a kereszt mellett. Mert jól meg kell nézni. A kereszt húsvét óta üres. Most is üres. Akinek a teste rajta volt, az harmadnap úgy köszöntötte tanítványait, hogy békesség nektek! Ezért a kereszt körül megrendült, de nem lehorgasztott fejű emberek állnak. Síró, de nem vereséget szenvedett emberek. Küszködő, de nem kiábrándult emberek. Gyászoló, de nem reménytelen emberek.

Márk evangéliumában egy kedves, szimpatikus fiatalember lehorgasztott fejjel, szomorúan elkullog Jézus mellől. Aki pedig vállalni tudta a rászabott utat, az távozóban, a válla fölött visszanéz ránk, és mosolyog.

Dr. Szabóné Mátrai Marianna igehirdetése Andorka Eszter temetésén

Farkasrét, 2003. március 14.

Dr. Szabóné Mátrai Marianna