Evangélikusok

Andorka Eszter temetése

Első szolgálati helyemen a gyülekezeti terem oltárán egy öreg Biblia feküdt, felütve egyszerűen valahol középütt, ahogy a legutóbbi nagytakarítás után visszatették. Ahogy a szolgálatokat végeztem, újra meg újra ráesett a tekintetem, s elkapott belőle egy-két szót. Aztán egy nap úgy gondoltam, lehetne előttem egy olyan rész, amely héttől, ünneptől függően mindig igaz és mindig erőt adó a szolgálathoz. Forgatni kezdtem a lapokat, s végül ehhez az ézsaiási szakaszhoz jutottam.

Egy prófétai közösséghez szólnak e szavak. Szüksége volna a prófétai szóra a mi világunknak is. Hiszem ezt nemcsak azért, mert tanuljuk és tanítjuk, hogy a prófétai szolgálat az egyház küldetésének része, hanem mert érzem magamban is, hogy vágyakozom arra a tiszta és erőteljes, reménnyel teli hangra, amivel Deuteroézsaiás fordult az övéihez. Hiszem, hogy az Isten prófétai küldetést bíz ránk is, mai embereire, hiszem, hogy feladatunk van. Mégis, az ember ritkán érzi magában a próféták erejét. Szorong a feladat nagyságát érezve, halványnak és erőtlennek érzi a lelkében képződő szavakat. Érezzük a késztetést, a küldést, de a kockázat megriaszt, belső bizonytalanságaink megbénítanak. Hogyan nyújtja ki a kezét Isten a szánk megnyílására?

Egy próféta először is szenvedélyes odaadással szereti a rá bízott népet. Ez közös valamennyiüknél: ha ostorozzák Izraelt, ha biztatják, mindig ugyanaz a szerelmes aggodalom mozgatja őket. Maguk előtt látják Isten népét, s Isten szemével nézik azt. Nemcsak a látható, minden fórumon megjelenő, hangját hallató részét veszik észre, hanem azt is, akire csak az ÚR ügyel, a gyengéket, a peremre szorult, elfelejtett kicsinyeket is. Az erő, ami mozgatja őket, Isten részvétéből táplálkozik: „láttam népem nyomorúságát”, „meghallottam az özvegyek és árvák kiáltását”.

Újra meg újra ez tehet, ez tesz prófétává bennünket: ha látjuk, egészen közelről, a ránk bízott emberek sorsát, köztük is különösen azokét, akikre nem figyel más, akiket nem hallgat meg más. Ha az ő ínségük beszűrődik a mi imádságainkba, a mi gondolkodásunkba, a mi beszélgetéseinkbe, az olvasmányaink megválasztásába, mindenbe, ha a kiszolgáltatott emberek fájdalma átvérzi a mindennapjainkat, akkor válunk alkalmassá arra, hogy Istenünk prófétái legyünk.

Egy próféta, másodszor, látomással bír. A Biblia prófétái újra meg újra olyan dolgokat hirdetnek meg, amik túl vannak a többiek szemhatárán. Amikor mindenkit a Jeruzsálem katonai védelmét illető stratégiai problémák foglalkoztatnak, azt mondja Jeremiás: a baj gyökere az igazságtalanságban, elnyomásban, hamis istenek imádatában van. Vagy a fogságban megszólal Deuteroézsaiás, és azt mondja: van hazatérés, Isten hazavezeti az övéit. Nem arról beszél, hogy innen vagy onnan kell megkerülni a hegyeket, hanem azt mondja: legyen a rögös út egyenessé, a göröngyös simává. A prófétai szó több kell, hogy legyen, mint az aktuális, mindenki számára nyilvánvaló alternatívák közti választás: új perspektívákat kell, hogy nyisson az emberek előtt.

Mostanában újra meg újra tapasztaltam, milyen bátor szöveg a Szentírásé. Úgy tűnik, e 2-3000 éves szövegek meszszebbre látnak előre, mint mi, s ezek vezethetik a tekintetünket valami igazi felé. A mi reményünk, iránymutatásunk sokszor kisszerű, szürkés, de a Szentírás szavai valamiképpen kinyithatják előttünk a prófétai távlatokat, melyeket Isten az ő népe elé akar tárni.

Ebből következik a harmadik sajátosság: a prófétai szolgálat egész életre szól. Nem kérhetjük Istent, hogy adjon prófétai erőt szavainknak egy-két napra, hétre, s azután hagyjon visszatérni nyugodalmas távolságtartásunkhoz és hétköznapi távlatainkhoz. Életre szóló elköteleződés nélkül valóban csak elszáradó fű, fonnyadó virág lehet, amit mondunk.

Negyedszer pedig a prófétai szó mindig hordoz reményt és vigasztalást. Talán ez a legnehezebb nekünk – és ez a mi leginkább sajátos feladatunk a világban. Vannak nem hívő emberek, akik keresztényeket megszégyenítő módon érzékenyek a legkisebbek szenvedésére. Vannak, akik az Isten víziójának egy-egy részletét is megsejtik. Vannak, akik felteszik egy ilyen ügyre az egész életüket. De ilyen barátaimmal beszélgetve és vitatkozva sokszor tapasztaltam: az igazi remény ezekből a víziókból többnyire hiányzik. Világunk megrendítően éhes az Isten ígéreteiből, Jézus szavaiból, a feltámadás hitéből élő, néha konok, néha sodró erejű reménységre.

Elfordítottam hát annak a gyülekezeti terembeli Bibliának a súlyos lapjait, s attól fogva, ha az oltár felé fordultam, ez állt előttem: „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek neki, hogy letelt rabsága!” Ámen.

Andorka Eszter