Keresztény szemmel

„Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt! Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat! De a hetedik nap a te Istenednek, az ÚRnak nyugalomnapja. Semmiféle munkát ne végezz azon, se te, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálód, se állatod, se a kapuidon belül tartózkodó jövevény. Mert hat nap alatt alkotta meg az ÚR az eget, a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megpihent. Azért megáldotta és megszentelte az ÚR a nyugalom napját.”

Aki nem akar dolgozni, ne is egyék – hangzik Pál apostol közismert morális szentenciája a thesszalonikabeliekhez írott második levélből. Közös tapasztalatunk, hogy az embereket általában inkább a munkára kell biztatni, nem a pihenésre. Emlékszem még ifjúkoromból egy közkedvelt P. Mobil-számra: „Hétfő, kedd, a munkához nincsen kedv(em), szerda jó nap, majd dolgozom holnap, csütörtök, péntek, vége a hétnek, szabad szombat, vasárnap, ki kell pihenni a heti fáradalmat.”

Igaz, manapság már nálunk sem ritka jelenség a korábban csak amerikai filmekből ismert munkamánia. A kissé egysíkú és slampos „vállalkozó” helyett a magyar nyelvben is egyre divatosabb az „üzletember” elnevezés. Köztudomású, hogy az ebben a szférában mozgók nem ismerik a szabadnapot, soha nincs idejük. Ez persze a szegényebb rétegeket nem hatja meg. Ők csak azt látják az egészből, hogy némelyek felháborítóan gazdagok, bármit megengedhetnek maguknak, nagy kocsikkal járnak egyik partiról a másikra, akkor utaznak külföldre, amikor csak akarnak, és nem kell tapogatniuk a pénztárcájukat, amikor betérnek egy boltba. Természetesen ez is hamis elgondolás. Az viszont biztos, hogy mind a magukat szegények közé soroló bérrabszolgák, mind az adók és adminisztrációs terhek miatt panaszkodó módosabb emberek rászorulnak a pihenésre. Sőt még azok is, akik kénytelenek nélkülözni a kenyérkereső munka jelentette kedves igát. Mert nincs szegényebb azoknál, mint akiknek nem jut megélhetés vagy hajlék. Sajnos kis hazánkban is elég sokan vannak ilyenek. Mintha kezdenénk újra érteni a sokáig megértés nélkül magasztalt, később pedig értetlenül kigúnyolt jelmondatot: „Munkát, kenyeret!”

Kell a pihenés. Mint egy falat kenyér. Dolgozónak, vállalkozónak és munkanélkülinek egyaránt. Ki mit kezd vele? Talán épp ez a találkozás lehetősége. Mert megállni, megpihenni, elgondolkozni, Istenre figyelni mindnyájunk számára elhanyagolhatatlan szükség. Némely falvakban a lelkész szomorúan tapasztalhatja, hogy míg hétköznapokon a legtöbb férfi a kocsmában tölti idejét, vasárnap, ahogy megszólal a harang, a kertekben felbőgnek a Robi kapák, és hirtelenjében halaszthatatlan fontosságú munkálatokba kezdenek. „Mi nem érünk rá ilyen haszontalanságra!” – hangzik a fellengzős kifogás.

Gondjaink és temérdek munkánk közben ráérünk-e pihenni? Gondjaink és temérdek munkánk közben ráérünk-e a családunk körében gondtalanul elengedni magunkat? Gondjaink és temérdek munkánk közben ráérünk-e csendben maradni, mobiltelefon-csörgés, előkalkuláció és taktikázás nélkül csak úgy hallgatni a madarak énekét? Gondjaink és temérdek munkánk közben ráérünk-e Istenre figyelni? Mert a nyugalom napja ezért adatott nekünk. Jézus szavával élve: „Nem az ember lett a szombatért, hanem a szombat lett az emberért”.

Amikor vasárnap délelőtt megszólal a harang, gondolj arra, ember, hogy a te életed is véges. A hajtás, a robot, az aggodalmaskodás vagy éppen az elégedetlenkedés egyszer véget ér. Meg kell állnod Isten ítélőszéke előtt. Ő nem azt akarja, hogy ott majd félned és remegned kelljen, hanem hogy itt e földi életedben legyen időd felkészülni a vele való találkozásra. Ezért: „Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt!”

Bartha István