Keresztény szemmel
Mózes
Van egy hétesztendős drótszőrű német vizslánk, aki többek között a Bajusz névre hallgat – pontosabban a Bajusz névre sem hallgat. Esténként gyakran sétára indulunk: Bajusz, a férjem meg én. A bánki tavat szoktuk körbesétálni, ami télen is gyönyörű. A tó vize be van fagyva, de a mélyben lévő meleg vizű források miatt több kisebb-nagyobb lék jelent veszélyt a jégpáncélra merészkedőknek. Ezekben a lékekben azonban valami földöntúli boldogság várja – no nem feltétlenül az embert, de annál inkább a vizsla típusú vadászkutyát. Télen ugyanis ezekben a lékekben tanyáznak a vadkacsák. Bajszos kutyánk először óvatosan a kacsákat tartalmazó lék közelébe settenkedik, majd az utolsó métereken megiramodva érkezik a lék pereméhez. A kacsák hangos kiáltozással reppennek a magasba, kutyánk pedig sírva, vonyítva tiltakozik amaz igazságtalanság ellen, hogy bizonyos állatoknak szárnyat is adott a teremtő.
Egyik este bekövetkezett az a szerencsétlen esemény, amitől mindig is tartottunk. A lék pereménél elvékonyodott jég nem bírta el a kutya súlyát, és Bajusz a lékbe, a tó fagyos vizébe esett. Mindez a tó kellős közepén, tőlünk, a parttól mintegy százméternyire. Szívbe markoló látvány volt bajba jutott kedvencünk kétségbeesett küzdelme, ahogy a lék és a jeges víz fogságából próbált szabadulni. Mancsa azonban nem talált kapaszkodót, feje újra és újra elmerült. Ahogy kapálózott, magasra csapott a víz körülötte. A tehetetlenségtől bénultan állva néztük a partról a vergődő állatot. Egy perc telhetett el így, mikor arra lettem figyelmes, hogy férjem – akinek hősiességét házasságunk eddigi hét esztendeje alatt nem volt alkalmam megtapasztalni – a lékek között a tó közepe felé, a bajba jutott állat irányába tart. A helyzet ezáltal természetesen nemhogy javulni, de sokkal inkább rosszabbodni látszott számomra, lévén, mivel most már nemcsak négylábúmért, hanem a kétlábúmért is aggódnom kellett.
Zoltán már az út felénél járt, mikor megtörtént a csoda: Bajusz kimászott a lékből, és a vizet magáról lerázva felénk szaladt, partot ért – nem sokkal utána a férjem is. Az esemény „a bánki csoda” néven vonult be számunkra az egyház történetébe, és jelentőségét tekintve Jézus vízen járásával és a tenger lecsendesítésével vetekszik. Magyarázat lehet a történtekre, hogy kutyánk addig törte kapálózásával a lék peremének elvékonyodott jegét, mígnem vastagabb réteghez ért, amely már megbírta őt, és így kimászhatott. Zoltán azonban „állítja”, hogy látta az eget megnyílni, látta, amint egy szőrös férfikéz lenyúlt a mennyből, grabancánál megragadta a kutyát, és kiemelte a lékből.
Bajszos kutyánk a jeges lékkeresztségben új nevet kapott, most már a Mózes névre nem hallgat, ami mint tudjuk, azt jelenti: „a vízből húztam ki”. A bensőséges szertartáson Zoltán Jézusról beszélt, aki vele ellentétben a lékbeesett megmentéséért nem csak félútig jutott. A prédikáció alapigéje a 40. zsoltár első két verse volt: „Várva vártam az Urat, és ő lehajolt hozzám, meghallotta kiáltásomat. Kiemelt a pusztulás verméből, a sárból és iszapból. Sziklára állította lábamat, biztossá tette lépteimet.”
Némethné Tóth Szilvia