Evangélikusok

Egyház és világháló

Kétezer év telt el Krisztus születése óta. Kétezer éve újra és újra abba az illúzióba ringattuk magunkat, hogy mindent értünk a körülöttünk lévő világról.

Az elmúlt százötven évben az euroatlanti tudomány olykor már azt is gondolta, hogy egyrészt a történelem befejeződött, másrészt a tudomány is véget ért. Az előbbi állítás mellett azt hozta fel érvként, hogy a globális világban elterjedt demokráciamodellnél már nem lehet és nem is kell jobbat kitalálni. Az utóbbi állítást azzal igyekezett alátámasztani, hogy a természet- és a társadalomtudomány a valóság minden fontos alaptörvényét megismerte és megértette. Ennek a folyamatnak az egyik Magyarországon is bekövetkező tudati hatása az volt, hogy az egyetemi végzettségű értelmiségiek azt hitték: a világról kapott tudásuk rendkívül magas szintű, és életre szólóan megalapozta szellemi létezésüket, illetve tudásuk hasznosítását.

A kétezer év utolsó kétszáz évét egyértelműen az ipari gazdaság és az ipari társadalom korszakának tekinthetjük, melyet rövidítve ipari kornak hívnak. Ezt az időszakot alapvetően az jellemezte, hogy a termelés egyszerre vált iparszerűvé és tömegtermeléssé. Az ipari korhoz nem kellett egyéb, minthogy a termelési és az értékesítési folyamat tervezői és menedzserei azt a szerény tudást elsajátítsák, amely alkalmassá teszi őket a technikai és technológiai, sőt a termelési és fogyasztási folyamatok meglehetősen primitív színvonalú lebonyolítására. A kései középkorból nézve az ipari kor egyaránt látszódhatott a mezőgazdaságot háttérbe szorító, szörnyű, barbár ipartelepítésnek – amelynek jelképe a gőzgép vagy a gőzmozdony volt – és az emberi-műszaki szellem megújító, kreatív korszakának, amelyet az újító mérnök vagy az új találmányokat alkalmazó technikus szimbolizált.

Meglehetősen lehangoló és sajnálatos tény, hogy Magyarországon széles körben még nem vált ismertté az ipari kor befejeződése. Ezen a kimúláson ugyanis semmit sem segített, hogy az ipari kor közben átalakult pénz korrá, amely azt jelentette, hogy a globális gazdaságban a prioritást nem a termelés vagy a hagyományos kereskedelem élvezi, hanem az elektronikus pénzpiacok, -tőzsdék által a klasszikus termelésnél jóval nagyobb profitot termelő pénzgazdaság. Az ipari kor talán látványosabban múlik ki, mint a Közép-Európában hosszú utóéletet megélő feudalizmus és ennek gazdasági szisztémája. A kérdés természetesen ma már az, hogy a globális szerkezetben az első és a második világot egyaránt intenzíven elérő új korszakot mi is jellemzi.

Az ipari kort az információs kor váltja fel. Ennek legprimitívebb értelmezése az, hogy a korszak legfontosabb gazdasági terméke nem az ipari termék, már régen nem a papírpénz, hanem mindenekelőtt az információ, amely természetesen évtizedek óta pénzre is váltható. Az információs kor kicsit emelkedettebb értelmezése arról szól, hogy az ipari kor tömeg- vagy fogyasztói társadalmában tartósan izolált állampolgár új, személyes és csoportos mobilitáshoz jut az információ sokak általi elérhetőségének eredményeképpen. Az ipari kor az egyes embert alapvetően munkaeszköznek, a posztipari kor pénzjószágnak tekintette, míg az információs kor most legalább annyit felmutat haladásként, hogy az egyes embert már információfogyasztónak és információhasznosítónak definiálja. Ez a haladás még nem a Kánaán, de az egyes ember legalább nem pusztán alávetettje a gazdasági és hatalmi struktúráknak.

A nagy fordulat azonban éppen most zajlik. Ennek lényege az, hogy az információs kor folyamatosan fejlődik át a tudás korba. Most sem kívánunk semmilyen illúziót táplálni, de szeretnénk azt a globális esélyt megnevezni, ami arról szól, hogy a kiépült infokommunikációs (avagy hozzáférési) hálózatokon keresztül az egyes ember elvileg hozzájuthat minden régi és új tudáshoz. A hozzájutásnak azonban két kíméletlen korlátja van. Az egyik az a területi és társadalmi hátrány, ami miatt az elmaradott térségek és leszakadt társadalmi csoportok tagjai egyelőre sem a hozzáférési, sem pedig a hozzájutási lehetőségekkel nem rendelkeznek. A második akadályozó tényező sokkal súlyosabb és riasztóbb: ez a szellemi korlát. Az elmúlt száz évben az euroatlanti tudomány, tudásteremtés sokkal nagyobb utat tett meg, és sokkal messzebbre jutott, mint ezt megelőzően közel kétezer év alatt. Az európai tudásnak szinte minden alaptételéről kiderült, hogy vagy csak részben igaz, vagy csak korlátozottan érvényes. Elég például arra utalnunk, hogy ma már senki sem vitatja az anyagnak azt a tulajdonságát, hogy egyszerre hullám- és részecsketermészetű.

A most indult század az új tudás százada lesz. Ennek már most két megoldhatatlannak tűnő konfliktusa látszik. Az egyik azt jelzi, hogy a tudomány, sőt a klasszikus tudományon túli minden régi és új tudástermelés olyan magas szintekre jutott el, és még inkább jut majd el, aminek az átfogó nyomon követése, feldolgozása szinte lehetetlennek tűnik. Ennél is markánsabb konfliktus az, hogy az új kor embere ezt a tudást hogyan sajátítsa el, és a mindennapi életében hogyan alkalmazza, mert az a legegyszerűbb követelmény, hogy a jelenlegi új nemzedékek tagjainak szinte kivétel nélkül felsőfokú végzettséget kell szereznie az új tudások legprimitívebb alapjainak elsajátításához is. Nem véletlen, hogy egész Európa az élethossziglan tanulásról beszél, mert senki előtt nem kétséges, hogy Európában olyan tudásközpontú életformának kell elterjednie, mintha egy-egy ember saját életútja során 5-7 évenként újabb és újabb diplomákat szerezne meg.

Nemigen látok olyan meggyőző példát, amely azt igazolná, hogy a protestáns egyházak tagjai alkalmasint végiggondolnák, hogy a tudásközpontú század követelményei milyen hatással lesznek a keresztény egyházakra. Érdemes lenne minimum azokat a felismeréseket rendszerszerűen összegyűjteni, hogy az egyház szervezetként, hitszolgáltatóként, hitszervezőként az elmúlt kétezer évben mikor és mennyit változott. Magam hajlok annak a beismerésére, hogy a protestáns egyházak ma sokszor ugyanúgy akarnak viselkedni és működni, mintha az ipari korban élnének. Ez valami olyasmit jelent, hogy egyrészt nem tudunk nyitni a Krisztus utáni első századok szabadabb, mobilabb és ugyanakkor spirituálisabb gyülekezetszervezési mintái felé, másrészt pedig mintha még nem lennénk képesek arra, hogy az információs vagy a tudás kor által kínált új mozgásformákat megértsük. Márpedig egy új reformáció keretében az egyházakban is alkalmaznunk kellene az új század technikáit és tudásait. Ezért fontos sokunknak, hogy születőben van a magyar evangélikus egyház tudás kori stratégiája.

A keresztény hit újbóli elmélyítése, a keresztény életforma tudatos választásának szélesebb körű elterjesztése vagy a saját társadalmunkban indítandó új evangélizáció megkezdése alapvetően függ a tudás kor követelményeinek magas szintű megértésétől.

(Mindazok, akiket a téma mélyebben is érdekel, további információkra lelhetnek az alábbi webcímeken: www.vargacsaba.hu; www.inco. hu; www.e-mo.hu)

Varga Csaba