A vasárnap igéje

Böjt 6.vasárnapja (Palmarum)

Virágvasárnap vissza-visszatérő kérdése: együtt örülhetünk-e a Jeruzsálembe érkező Jézust ünneplő sokasággal? Miért ne örülhetnénk – gondoljuk első lélegzetre –, hiszen Jézust végre méltóképp ünneplik; a tisztelet már nem csupán a csodadoktornak szól, az ujjongás a Messiás-királyt köszönti.

Amit látunk, az a mi hitünk, a Krisztus-hit első tömeges megnyilvánulása. Miért ne örülhetnénk, hiszen maga Jézus az, aki úgy rendezi az esemény körülményeit, hogy minden részlet a messiási próféciába simuljon, hogy az üzenet egyértelmű legyen: Íme, királyod jön hozzád, szelíden és szamáron ülve… (Mt 21,5) Igen, miért ne örülhetnénk, ha az epizódot – és az ünnepet – kiemeljük eredeti helyéről, az evangéliumi történet sodrából.

Ha ezt nem tesszük, akkor virágvasárnap öröme bizony megkérdőjeleződik, de legalábbis sötét árny vetül rá. A város, amelybe most királya érkezik, néhány nap múlva a trón helyett a keresztre emeli Jézust. Azt állítani talán túlzás, hogy ugyanaz a tömeg ünnepel itt, amely pénteken majd Feszítsd meg!-et kiált; az azonban tény, hogy a hozsannázók öröme néhány nap múlva teljes csalódottságba, reménytelenségbe, rettegésbe fordul.

Mi, akik a dráma egészének ismeretében tekintünk virágvasárnapra, nem mehetünk el e mélységes ellentmondás mellett. Ráadásul ez az ellentmondás, ez az elhamarkodott ünneplés túlmutat önmagán; több, mint az eredeti szereplők korai, naiv, meg nem próbált öröme. Annak a – mindnyájunkra jellemző – örömnek az előképe, szimbóluma, amely csak addig tart, amíg a Messiás kielégíti várakozásainkat, amíg Krisztus belesimul a jóról, az értelmesről vagy akár a megváltásról alkotott saját elképzeléseinkbe. Hiába megannyi végigélt nagyhét, ahogyan az első tanítványokat is hiába igyekszik Jézus már idejekorán felkészíteni. A korai örömre pedig ma sem jöhet más, mint az elkerülhetetlen csüggedés és csalódás.

Az igénkben megszólaló Jézus a mindenkori nagyhétre akar felkészíteni. Egyértelművé teszi: azért megy Jeruzsálembe, hogy életét adja. Ami majd történik, az nem véletlen, a váratlan fejlemények folytán elszenvedett mártíromság; nem is Isten „B terve”, miután Jézus a csodás jelekkel és szavával nem tudta győzelemre vinni Isten Országát. A kereszt Isten eredeti akarata, Jézus küldetésének lényege, sőt az Atya és a Fiú kapcsolatának titka és értelme: Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet…

Nagyhét tanulsága, hogy mi is csak innen közelíthetünk Jézus istensége felé. Amikor jelet szeretnénk Jézustól; valami többet, ami túlmutat emberi törékenységén, ami kétségbevonhatatlanul meggyőz hatalmáról, akkor hitünk még nagypénteken inneni hit, várakozásaink a virágvasárnapi tömeg csalódásra ítélt várakozásai. Mire Betániától a Gecsemáné-kerthez érünk, kiderül, hogy az Atya és Fiú egységének egyetlen látható jele Jézus halálig való engedelmessége, szabad önátadása: Senki sem veheti el tőlem, én magam adom oda. Csak ebből a perspektívából látjuk helyesen a virágvasárnap eseményeit is. Jézus nem azért alkalmazkodik a prófécia „előírásaihoz”, hogy a tömeg előtt ezzel igazolja messiási küldetését. Sokkal inkább arról van szó, hogy a próféta „sejti meg”, hogy az, ahogyan majd Isten jön népéhez – szelíden és szamárháton – éles kontrasztban áll azzal, ahogyan egy földi uralkodó vagy hadvezér bevonul az éppen leigázott városba. A „szelíden”, ami itt, Jeruzsálem kapujában még jel, nagypénteken a jézusi küldetés döntő jegyének bizonyul.

János evangéliuma nagyobb távlatból tekint Jézus drámájára; onnan, ahonnan az ő élete és halála, a testté lett és az elvégeztetett Isten egyazon „mozdulata”, így együtt a megváltás műve. Jézus ezt a nagyobb távlatot kínálja, ekképpen akar előre megerősíteni, mielőtt elvesznénk a nagyhét forgatagában és mélységeiben. A megerősítés ugyanakkor figyelmeztetés is. Nem indulhatunk úgy a nagyhétnek, hogy ne látnánk, mindez miért és kiért történik. Az életemet adom saját mélységeinkkel szembesít. Kik vagyunk, milyenek vagyunk, ha Jézusnak az életét kell adnia értünk? Ugyanez a – természetes emberi gondolkodásunk számára kifordult – logika vezeti Pált és Luthert, amikor a bűnben való elveszettségünk mélységére Jézus megváltó halálából következtet (pl. Gal 2,21). A saját önvizsgálatunk, ha mégoly őszinte és alapos is, könnyen megcsalhat, hiszen mi végezzük. Amikor erre a nagyheti önvizsgálatra Krisztus keresztjétől indulok, meghajtom fejemet Isten előtt, ügyünkben neki adok igazat.

Imádkozzunk!

Istenünk! Szeretnénk úgy indulni, hogy megérkezzünk az üres sírhoz. Óvj meg a vargabetűktől és a zsákutcáktól. Ne engedd, hogy letérjünk a Golgotán át vezető útról. Ámen.

Ifj. Cserháti Sándor