Liturgikus sarok

Liturgikus sarok

A Liturgikus Sarok – nyitott sarok. Szívesen vesszük, ha tanulhatunk másoktól, s bár elsősorban egyházunk lelkészei, szakemberei írják e rovatot, mindig nagy öröm, ha „külsős” osztja meg velünk gondolatait. Az idézőjel azért jogos, mert az alábbi cikk szerzője, dr. Barsi Balázs közismert katolikus igehirdető, sokunk által mélyen tisztelt és szeretett ferences szerzetes, aki a liturgia egyik legjelesebb hazai szakértője. Köszönjük írását! (H. K.)

Az előcsarnokba a főkapun át lépünk. Nem közömbös átlépni először annak háza küszöbét, aki szeret minket. Azt jelenti, hogy belépünk otthonába, amely az ő univerzuma. A templom ajtaja magát Jézust jelenti, aki saját magáról mondta: „A juhok számára én vagyok az ajtó…, aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár, és legelőre talál” (Jn 10,7–9), de Ő az út is, amely a szentélybe, az Atyához vezet (vö. Jn 14,6). Ő a cél is, hiszen egylényegű az Atyával, s a szentélyben az ostya színe alatt az Atya jobbján ülő, vagyis felmagasztaltatott, megdicsőült Jézus vár minket. Így tehát Ő a kezdet és a vég, az alfa és az ómega, aki van, aki volt, és aki eljövendő (Jel 1,8). A templom díszes kapuja erre figyelmeztet. Aki hittel (a hit Jézus isteni életéből részesít) átlépi küszöbét, valamiképpen már átment a halálból az életbe, és nem esik ítélet alá (vö. Jn 5,24), hiszen a keresztség által Isten irgalma folytán bocsánatban részesül. Ezért sok középkori és azokat követő újabb kori templom portáléján az utolsó ítélet képe látható, s a képről hangzik felénk Jézus szava: „Jertek, Atyám áldottai, és vegyétek az országot, mely nektek készíttetett a világ kezdetétől” (Mt 25,34).

A világ kezdetétől készíttetett ez az ország (ez az Istennel való kapcsolat), de Ádám bűnével lerombolta, ezért a bűn után a paradicsomkerthez (ez az Istennel való barátság kertje, állapota) Isten kerúbokat és fenyegető tüzes kardot állított, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat (1Móz 3,24). Mert hazug, megigazolatlan állapotban nem lehet többé az élet fájáról enni. Jézus Krisztus az Istenhez vezető megnyílt ajtó. Benne, rajta keresztül legelőre találunk, Isten életéből részesedünk, amikor áldozunk (úrvacsorát veszünk – a Szerk.). Ezt így tudták az őskeresztények is. Ennek világos bizonyítéka az Úr egyik ígérete a Jelenések könyvében, amely a szentáldozásra (az úrvacsorára – a Szerk.) utal: „az élet fájáról adok neki enni, mely Isten paradicsomában van” (Jel 2,7), és „rejtett mannát adok neki”(Jel 2,17).

De nem az eredeti állapot állt vissza Jézus Krisztus bűneinket eltörlő halálával, mely az életet adó fán, a keresztfán teljesedett be. Jézus Krisztusban Isten még csodálatosabban megújította az emberi természetet, amelyet valaha csodálatosan megteremtett. Ez a „még csodálatosabb” azt jelenti, hogy az isteni természet részesévé tett minket (vö. 2Pét l,4).

A templom kapuja ezt a valóságot jelenti: ítéletet, irgalmat, belépést az életbe, amely soha el nem múlik. Ezért szerepel a felnőttek keresztelési szertartásában a felszólítás a hittanulói (katekumenátusi) korszak után: „N., lépj be Isten egyházába, hogy egykor beléphess örök hajlékába”.

A szimbólumok világa az ember legmélyebb világa: logikán túli, de valóságra utaló nyelvezet. A szentegyház ajtaja nemcsak Krisztust jelenti, hanem engem is, a benne hívő embert. Az ember belső világába is ajtón keresztül lehet belépni, de csak akkor, ha szabadságomban megnyitom azt az ajtó a másiknak. Maga Isten sem töri be ezt a belső ajtót, hanem vár, hogy megnyissam. A templom kapuja kettéválasztja a világot: külső és belső világra. A mai ember nagy kísértése, hogy a felszínen élve elfelejtse, hogy van belső világa is, mely végtelenül tágas és gazdag: kozmikus méretű, sőt a transzcendens Istenre van nyitva. Ma sok kortársunk az ajtót és az utat, mely saját szívéhez vezet, elfelejtette.

Egyetlen kapun vagy ajtón belépve sem kapunk ilyen erőteljes felszólítást, mint amikor a szentegyház ajtaján belépünk, hogy most lépjünk be belső világunkba. Ez a pszichológián túli belső világ: az Istennel való találkozás helye.

A Jelenések könyvében maga az Úr szól hozzánk: „Nézd, az ajtóban állok, és zörgetek. Aki meghallja szavamat, és kinyitja az ajtót, ahhoz bemegyek, és vele étkezem, ő meg énvelem” (Jel 3,20). Szintén a szentmise (istentisztelet – a Szerk.) titkáról van szó: az áldozásról (úrvacsoráról – a Szerk.), amely sohasem külsődleges étkezés csupán, hanem a lélek mélyén, annak szentélyében történik, mert a szentségi Jézus nem a gyomrunkba, hanem személyiségünk szentélyébe lép be, hogy ott velünk legyen, és isteni életét megossza velünk.

Mert az ember is templom. Szent Pál figyelmeztet is: „Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma?” (1Kor 6,19) Külső kapui az érzékszervek, belső kapuja a szeretet szabadsága. A szentély a személyiség legmélye, ahol oltár van és állandó szentháromságos isteni jelenlét.

A templom ajtaja tehát kegyelemtani szimbólum is: nemcsak arról van szó, hogy Jézus megnyílik nekünk föltárva istensége mélységeit, hanem ugyanakkor kegyelme vonzásában mi is megnyílunk neki feltárva mélységeinket, még azt az alvilágot is, ahová alászáll, hogy megszabadítson minket.

B. B.