Kultúrkörök

Szegény József Attila, a születéséről kellene emlékezni, mégis – „könnyű köznapi megszokásként” – megrendítő halála jut eszembe. Szegény József Attila: őrültnek hitték életében, politikai divattá degradálták Szárszó után, évtizedekig.

Őrültnek hitték, pedig bármily furcsán hangzik: egy volt a kevés teljes emberek közül. Az életét meghatározó, kínokkal kivert tényekből építette fel azt a világot, amelynek súlya alatt többször, majd végül összeomlott. A hiányról írt, ám mégis a lélek parányi érzékeny rezdülései, a teljesség milliárdnyi eleme tárulkozik szavaiban. Tudta és leírta, hogy közöttük minden determinál: a család, a társak, a politika, de még talán a levegő is.

Életében sokat veszített, keveset kapott. Önmagát áldozta, másoknak élt. Apja elhagyta: a család „terhe” alól különös kalandorként Amerikába menekült. József Attila a hűtlen apa helyett hűséges Atyát kapott. Verseiben gyakran beszélgetett Istennel, gyakran kérdezte a teremtett világ nehezen érthető, emberien furcsa dolgairól. Valahogy úgy volt vele, mint egykor ama tékozló fiú: hogy megbocsátást nyerjen, a szülői házhoz vissza-visszatért. A költő Istenben néma, mégis tisztán érthető szándékú társra, hitre és nem vallásra lelt. Emberi igazsága az őt dédelgető-fojtogató, majd tövises szenvedéssé egyszerűsödött valóságból született.

Az elmúlásba görnyedt édesanyját, a Mamát, minden csökönyös, gyermekien tiszta próbálkozás ellenére sem tudta kedveseiből újrateremteni. Koldulta a szerelmet: igazán kevesen szerették, mosolyával szánalmat fakasztott, simogató kezével inkább görcsöket. Az indulat és a vágy, a düh és a sírás, de főként az olthatatlan lelki szomjúság oly törékeny hajszálhídján egyensúlyozott szüntelen. József Attila ember volt: sokaknak nevetséges, másoknak szánalmas vagy éppen esendő, megint másoknak elvakult szörnyeteg. A megalázott, belül – az utolsó időben gyakran kívül is – folyton zokogó kisgyermeket kérlelhetetlen kézzel vonszolta a kést rejtegető, ölni kész indulat.

Harminckét évet élt, és közben ki tudja, hányszor tévedt be az önpusztító mélység labirintusába. Folyton menekült, költészete egyre magasabbra emelkedett – kimondva-kimondatlanul Isten felé. A mindenségben élt, s körötte gyatrán pózoltak társai. Ettől volt örökké egyedül, s attól, ha el akarták vele hitetni: „próbálkozunk, de látod, minden hiábavaló”.

Szegény József Attila, maga alá csábította Szárszón az őrjítő kerékcsattogás, hideg testét egy térkép, a Haza melegítette, sínekre ficamodott vállán sokan sírták el az „őszinte” szeretetet. József Attila az utolsó álom előtt feltárta minden titkát, de a hályogos álszemérem, a hazug szemforgatás tagadni, eldugni akarta a Szabad ötletek jegyzéke keserű és végtelenül fájdalmas, csontig és szívig hatoló, keserű tintával írt sorait. Csak, ami a vörös keretbe vágott képbe illett, az volt olvasható. Megcsonkították a teljességet, József Attila önmagából épített, hófehér kozmoszát.

Hány éve már, hogy megszületett, hány éve már, hogy meghalt, de sokan még ma sem akarják tudomásul venni: József Attila nem divat, nem ideológiáktól hamis irodalomtörténet, nem politikai alku tárgya. József Attila nem eladó!

Gülch Csaba