Keresztény szemmel

Mielőtt megosztanám, hogy Isten Igéje alapján mit értettem meg ebből a parancsolatból, először nézzük meg a kérdéssel kapcsolatos tényleges egyházi szemlélet és az ebből következő gyakorlat főbb jellemzőit.

Mint tudjuk, a szexualitás már önmagában is valami viszolyogtató, szennyes és szégyellni való dolog. Eléggé kínos, hogy egyáltalán testünk van. Igyekezni kell legalább ügyesen kendőzni ezt a kellemetlen tényt. Megfelelő eszközként kínálkozik az elfojtás, a prüdéria és a mellébeszélés. Annyit azonban mindenképpen leszögezhetünk, hogy ha létezik „főbűn”, ami magában foglal minden mást; és szemléletes példaként kínálkozik, ha valaki magára az „erkölcstelenségre” mint olyanra kérdez rá, akkor az biztosan nem lehet más, mint a testi élvezet. Ehhez képest a hivatali visszaélés, a korrupció, a közpénzek elsikkasztása, a szakmai hozzá nem értésből eredő károkozás, az urambátyám-összefonódások és a hatalomra törés, mások életének tönkretétele és az ezekhez hasonlók mind-mind jelentéktelen kis gyerekcsínyek, menthetők, sőt egyenesen szükségszerűek. Kellően köztiszteletben álló személyek esetében pedig az ilyesmi egyenesen az ékes jó rend fenntartását szolgálja. Ám ha történetesen két fiatal, aki szereti egymást, akár csak gondolni is merészel arra, hogy összebújjon, ezt nem teheti meg mardosó lelkifurdalás vagy a társadalom közmegvetésének elszenvedése nélkül. Ennek megfelelően utódainkban már kora gyermekségüktől fogva tudatosan ki kell alakítanunk a nemiségükkel kapcsolatos bűntudatot és szégyenérzetet. Ennek régtől fogva jól bevált eszközei a következők: rájuk kell nyitogatni a fürdőszobában. Már a kétéves fiúcskára is rá kell förmedni, ha a felnőtt által engedélyezettnél gyakrabban merészeli megvakarni a combtövét. Naponta megszégyenítő kérdéseket kell föltenni a kislányoknak azzal kapcsolatban, hogy szoktak-e tiltott játékokat játszani. Mindezt nyomatékosabbá tehetjük azzal, hogy rettegést alakítunk ki bennük a szörnyű betegségek és a korai elhalálozás kilátásba helyezésével. Olyannyira jól működő technikák ezek, hogy hovatovább immáron vallási, ideológiai elkötelezettségtől mentesen beivódtak minden ember gondolkodásába.

Természetesen a fent leírtaknak épp az ellenkezője igaz – mondhatná valaki. Egyfelől ugyanis érett teológusok felhívhatják figyelmünket arra, hogy az egyház sohasem mondta a testet rossznak és a szexualitást önmagában bűnösnek. Másfelől viszont mai világunkban nem az álszent prüdéria, hanem éppenséggel a gátlástalan szabadosság, a képernyőről áradó szenny jelenti a fő problémát. S ebben sem magát a szexualitást tartjuk rossznak, hanem annak elfajult formáinak szégyentelen bemutatását, illetve azt, hogy magának az intimitásnak megengedhetetlen felfedésével és a kultúra minden formájának mellőzésével megcsúfoltatik ember voltunknak ez az egyébként oly szent és méltán nagy becsben tartandó ajándéka.

Igen, kétségtelen, így kellene erről gondolkodnunk. De vajon jogos-e, ha mi, egyházi emberek lerázzuk magunkról a felelősséget ennek a valóban szomorú helyzetnek a kialakulása miatt? Valóban sohasem sugallta az egyház, hogy a test ördögi, és ha egy nő csinosabb az átlagnál, akkor az veszélyt jelent? Valóban nem vált az úgynevezett vallásos nevelés részévé a szexualitással kapcsolatos bűntudat kialakítása? A mostanában tapasztalható gátlástalan tobzódásban vajon nem az éppen ez ellen jogosan lázadó, ámde téves, rosszul értelmezett szabadság megnyilvánulását kellene-e látnunk? Nem vagyunk-e felelősek azért, hogy „erkölcs” szavunkhoz elsősorban a szexualitással kapcsolatos képzetek tapadnak? Nem keverjük-e össze megengedhetetlen módon egymással a biológiát és a teológiát? Nincs-e még mindig túl sok tétovaság és mellébeszélés ezzel a témával kapcsolatban?

A „ne paráználkodj” ugyanis azt jelenti: „ne törj házasságot”. Ennyit. Nem többet és nem kevesebbet. Nem arról szól, hogy a nemiség a teremtés során bekövetkezett véletlen baleset eredménye lenne. Nem is arról, hogy az Úr, mintegy engedményként, szemérmesen félrefordított fejjel engedélyezi az ember számára ennek az alantas szükségletnek a kielégítését. Nem is arról, hogy – nekünk, gondolkodó lényeknek – még az ösztöneinket is a tudatunknak kellene vezérelnie. Ez a parancsolat azt mondja, hogy légy hűséges a társadhoz. Ahhoz, aki melletted volt ifjú éveidben, akivel együtt küszködtél az albérletben, a szűkös anyagi lehetőségek között. Akivel együtt virrasztottatok át éjszakákat síró gyerekeitek mellett. Akivel együtt terveztétek közös jövőtöket, mert ti már nem két ember vagytok, hanem egy pár – egy család. Ne csapd be őt! És ne csapd be a gyerekeidet sem – például a hatodik parancsolat téves magyarázatával. Ez ugyanis – csakúgy, mint a többi – elsősorban neked szól.

Bartha István