Keresztény szemmel

Régóta izgat az Isten-fiú valóságos ember és valóságos Isten meghatározásából az emberi oldal. Tudom, a kettősség együtt teljes, nem választható szét. Mégis talán éppen azért, mert úgy találtam, hogy az egyház gyakorlatában szinte mindig az isteni elem kapott hangsúlyt, foglalkoztatott egyre inkább a jézusi út emberi összetevője. Ezen az úton kimagasló esemény – politikai nyelven szólva a pálya csúcsa – a virágvasárnapi bevonulás.

Csodálatos, varázslatos, napsugaras pillanat ez. Az emberek köszöntik, ünneplik a közülük való prófétát. Tetteinek, tanításának híre megelőzi őt. Ennek szól a hozsannázás, Dávid fiának a köszöntése. Ahogyan az ilyenkor lenni szokott, sokféle elvárás fűződik a hőshöz, és többféle reménység keveredik a várakozásban.

Egyéni, közösségi, politikai és hitbeli remények egyaránt. Vannak, akik egészséget, gyógyulást, jobb életet remélnek a prófétától. Mások szabadságot, függetlenséget, politikai csodát várnak. És vannak, akik a lényeghez közelítenek, az Istennel való kapcsolatuk rendezését várják a galileai Názáretből érkezőtől.

Drámai előképe ez a hangulat az emberek és népek sorsa nagy pillanatainak. Mindnyájan őrzünk emlékeket gyönyörű napokról, amelyek értékét nem vehették el tőlünk, de a következő életszakaszok megpróbáltatásai, kudarcaink, szeretteink távozásával ért veszteségeink szomorúan figyelmeztettek emberi mivoltunkra, halandóságunkra. És erről üzennek a történelmi pillanatok, így március 15-e, október 23-a varázslata, a néhány napba sűrűsödő csoda, hogy másképpen is lehetne élni, azután a sötétség...

Jézus, mielőtt Jeruzsálembe értek volna, háromszor is jelezte tanítványainak, mi vár rá, tudta, milyen végzettel kell szembenéznie. Ők mégsem hitték, és virágvasárnap élménye csak megerősítette bizakodásukat.

Lehet-e, érdemes-e követni az ember Jézust? Jogos kérdés, hiszen az evangéliumok alapján, melyekben gazdagon találkozunk tanításával, válaszolhatunk erre.

A megkísértéstől, a negyvennapos böjttől a Golgotáig tart az út. Mi már a kezdetnél elbuknánk, nem tudva lemondani az anyagiakról, a hírnévről, a dicsőségről. Elég, ha azokra gondolunk nem elítélő, hanem megértő szeretettel, akik az egyházkorlátozás évtizedeiben eltávolodtak az egyháztól, majd a rendszerváltás után, amikor kisütött a nap, visszatértek. De maga az egyház is olykor készséggel fogad el dicsfényt, anyagiakat politikai erőktől, támogatást is vállalva cserébe.

Az ember Jézus útja a Golgotára vitt. Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. Jézus követése nem mindig kívánja a szó szerinti életáldozatot, de igényli, hogy a segítő szeretet, a másokért való élet határozza meg tanítványainak tetteit.

Lehet elméletinek, lehet akár sajátosan pogánynak minősíteni a kérdést, de úgy vélem, nemcsak bennem vetődött fel. Ha kiderülne, hogy a Golgotán véget ért a történet, és „csak” az emberlényt követhetem, nincs többre garancia – akkor mit tennék, hogyan élnék?

A válaszom összhangban van az ószövetségi ifjak, Sadrak, Mésak, Abédnegó bizonyságtételével. Ők arról szóltak a tüzes kemencével fenyegetőző Nabukadneccar királynak, hogy az ő Uruk meg tudja őket menteni, de ha nem tenné is, akkor is őt szolgálják.

De ha nem tenné is. Nem egy alku részese vagyok, valakit követek, akinek élete és tanítása tartalmat, irányt adott az életemnek. Először Keken Andrástól hallottam ezt az absztrakciót, gondolatot. Ha netán kiderülne, hogy tévedtünk, és nem úgy van minden, ahogyan hittük, én akkor is Jézus-párti lennék. Több európai, főleg fiatalokat érintő mozgalom indult el az ember Jézus példáján, tette magáévá „a szeresd felebarátodat, mint magadat” parancsolatát. Jól tudom, hogy az első parancsolattal, az Isten iránti szeretettel együtt teljes a kép, mégis – virágvasárnap hangulatában erőteljesen – úgy gondolom, szabad az ember Jézus követésére biztatni. Programot is jelent ez, és ismételten szembesít tökéletlen voltunkkal.

Frenkl Róbert