Egyházunk egy-két hete

Dr. Reuss András professzor előadása közben

A fenti, némileg provokatívan megfogalmazott főcímmel tartott előadást a közelmúltban a Luther Szövetség budapesti tagozatának áprilisi ülésén dr. Reuss András professzor, az Evangélikus Hittudományi Egyetem rendszeres teológiai tanszékének vezetője a Deák téri gimnázium könyvtárában. Miért provokatív a cím? Mert Lutherről elsősorban mint reformátorról szoktunk beszélni, s ha csak egy mondatot mondhatnánk róla, akkor abba az egybe az „ellenálló” jelző bizonyára nem kerülne bele. Ám ezen az alkalmon, szerencsére, nem kellett megállni egyetlen mondatnál, így a jelenlévők megismerhették a kiváló reformátor egy – talán kevéssé ismertebb – oldalát.

A „lojális” Luther képe hamarabb kirajzolódik az átlagismeretekkel felvértezett evangélikus előtt. Hiszen arról, hogy a keresztény ember tartsa tiszteletben a felsőbb hatalmakat (értsd: a világi vezetést), a kátékban és a hitvallási iratokban is több helyen olvashatunk. Ám az sem lenne igazságos beállítás, ha úgy egyszerűsítenénk le a kérdést, hogy Luther mindig, minden körülmények között lojalitásra buzdított a fejedelmek iránt. Kálvinra, Zwinglire inkább ráillene az ellenálló jelző, mint Lutherre: Zwingli például maga is csatában esett el – igaz, mint tábori lelkész –, Kálvin pedig nyíltan kimondta, a zsarnokgyilkosság tulajdonképpen úgy is tekinthető, mint Isten akarata: Isten ad valakit, aki eltávolítja a zsarnokot a hatalomból.

Luther személye a mai napig vita tárgya a felekezetek között, ezért szükséges, hogy közelebbről megismerjük gondolkodását, érveit, hogy mi, evangélikusok (jól) értsük őt. Mit tett, tanított tehát az ellenálló Luther? Egyik karakterisztikusnak mondható vonása, hogy azt hangsúlyozza: a keresztény alattvalóknak nem szabad ellenállniuk a felsőbbségnek. Akkor sem, ha szenvedniük kell. A feljebbvaló, mondja Luther, Isten szolgája, még ha rossz is. Talán meglepő ez a vélekedés, de Luther abból indul ki, hogy – s ne feledjük, hogy ő egy feudális kor gyermeke volt – a „nincs hatalom” adott esetben még rosszabb, mint a rossz hatalom.

Megkérdezhetjük: akkor hát mindenféle istentelen hatalomnak, utasításnak kritika nélkül engedelmeskedni kell? Korántsem. Az ellenállás abban az esetben kötelessége a kereszténynek, ha Isten parancsával ellentétes dologra akar kényszeríteni a feljebbvaló. Luther az apostoli intésre hivatkozik: inkább Istennek kell engedelmeskedni, mint az embereknek (ApCsel 5,29). Ha azonban valaki nem képes az engedelmességre minden más esetben, és nem bírja az ebből rá háruló szenvedést elviselni, akkor az költözzön el, tanácsolja a reformátor. Kérje Isten segítségét, hogy szabadítsa meg, és hogy el tudja viselni a szankciókat, amelyet a felsőbbség ró ki rá, de ennél „messzebb” nem mehet.

Luthert a maga korában kell megértenünk. Egy olyan korban, amikor a protestáns rendek szövetséget alkottak, amikor a fejedelmek kvázi püspöki tisztet kaptak. (Történelmi tény: az angol királynő a mai napig az anglikán egyház feje!) A világi és egyházi felsőbbség egymáshoz való viszonya egészen más és bonyolultabb volt, mint napjainkban. Luther ezért világosan fejti ki érvelését: a keresztény embernek csak a passzív ellenállás formája megengedett.

Mit jelent ez? Kétféle módon nyilvánulhat meg: egyrészt ne tegye meg a helytelent, másrészt álljon ellen a szóval, az igével. Így hatni lehet az emberekre és a helyzetekre. Olyan eszköz a szólás, amelyet ma is hallatlanul komolyan kellene vennünk, hiszen korunkban számtalan olyan jelenség van, amelyben a hívő embernek állást kell foglalnia! Nem tenni azt, ami Isten ellen való, de szavunkat is felemelni, elmondani, tiltakozni, mi és miért nem helyes. Luther „Isten igéjének foglya” volt egész életében – hitelességének ez az alapja.

Más kérdés, mutat rá az „ellenálló” Luther, ha a hatalomban lévő bitorolja a tisztét. Ekkor aktív harcot kell folytatni az ellen, aki jogtalanul van hatalomban, mert azt nem Isten helyezte oda. A nem legális hatalom parancsa sem lehet legális. (Talán ismeretes az a sokat idézett kijelentése, miszerint Isten az egyik gonoszt a másikkal fogja megbüntetni.)

Ugyanakkor különbséget tesz keresztény és polgári kötelesség között is, s a harc a nem legitim hatalom ellen az utóbbihoz sorolandó. Annál is inkább, mivel minden harc ambivalens – a Tízparancsolat kimondja, hogy embert ölni nem szabad. Luther ezért nem is buzdított soha „hit alapján való” keresztes háborúra. (Münzer Tamás viszont igen!)

Az egyik legnehezebb időszak az ellenálló Luther életében 1539-ben következett be, amikor kis híján kitört a háború a katolikus és a protestáns fejedelmek között. Luther apokaliptikus zsarnoknak, incarnatus diabolusnak nevezte a pápát 2Thessz 2,9 alapján, már nem először. Akár egyedül is vállalta volna a népfelkelést, mint egy forradalmár. Ez azonban Luthernek egy kiélezett helyzetben való rendkívüli reakciója volt.

Végül vizsgáljuk meg, hogy mit jelent mindez ma nekünk, 21. századi evangélikusoknak. Elsőként, hogyan nézünk, hogyan nézzünk Lutherre? Különös tekintettel arra, hogy sok egyoldalú Luther-portrét olvashatunk... Ismerjük fel tehát, hogy legkiemelkedőbb reformátorunk ellenálló is volt. Ha róla szólunk, legyen ott ez is! Nem konformista, a fejedelmek előtt hajbókoló valaki, de korának szülötte, ami természetesen korlátokat is jelent.

A második tanulság, amit feltétlenül le kell vonnunk, az, hogy Luther ma is hihetetlenül aktuális! Béke és háború vitájában nagy súlya van annak, hogy alkalmazzuk-e az igével, szóval való ellenállás eszközét? Az iraki események nyomán ez napi aktualitássá vált hazánkban is. Jogos a kérdés: „mi szavunk van nekünk, amikor még a kormányoknak sincs beleszólásuk az eseményekbe?” De szólni, véleményt mondani lehet és kell, és bűnünk, ha hallgatunk, amikor lenne mondanivalónk. Vagy vegyünk egy másik példát. Elárasztották a magyar médiát az ízlésromboló „produkciók”? Lehet azt mondani: nekünk ez nem tetszik. Tiltakozunk ellene. Ez a kisember ellenállása. És jaj, ha ezt nem tesszük, és „jó képet vágunk” mindenhez. Érvelni csendesen, meggyőző szóval – ez az igazi lutheri út.

Nem azt kell mérlegelni, hogy menynyit ér a tiltakozó szó, sokat vagy keveset, ezt Isten majd megítéli. Az emléke tovább él, hogy másképpen kellene lenniük a dolgoknak, mint ahogy vannak. Ezékiel prófétára gondoljunk: ha szóltál, és meghallgattak, megmentetted őket is, magadat is. Ha nem hallgattak rád, ők elvesznek, de saját lelkedet megmentetted, mert megtetted a kötelességedet.

Erről az ellenállásról nem szabad lemondanunk nekünk, mai evangélikusoknak sem – zárta gondolatait a professzor.

Kőháti Dorottya