Keresztény szemmel
Mindennapi félelmeink
Jártamban-keltemben egyre többször tapasztalok egy szokatlan jelenséget. Minduntalan APEH-ellenõrnek vélnek. Nem, nem ironizálni akarok ezzel, s eszem ágában sincs megbántani a pénzügy ellenõreit, sõt olcsó élceket sem óhajtok a szám- és számlavizsgálók ellen gyártani. A jelenség azonban szembeötlõ. Sokszor még olyan helyen is látok zavart tekintetet, ahol már évek óta vásárolok, igaz, ott sem ismerik valódi foglalkozásomat. Fizetés után – cseppet sem természetes mozdulattal, zavart mosoly kíséretében – állítják ki a számlát, és sietve nyújtják, bizonyítandó: mi mindig így cselekszünk ám!
Az eladók: félnek. Félnek az ellenõrzéstõl, az esetleges lebukástól, az ezt követõ horribilis bírságtól, a következményeként megjelenõ munkanélküliségtõl. Persze egyszerû lenne a gyógyír, de az sem ad teljes megoldást, hiszen a számlázás miatt csökkenõ árbevétel egzisztenciálisan kelthet félelmet a kereskedõben. De nemcsak a piacon vélem felbukkanni a félelmet: a hétköznapi beszélgetésekben, a közlekedési eszközökön hallható, a megnyilvánulásokban látható, sõt az írott és az elektronikus sajtóban is tetten érhetõ. Meggyötört arcú, sok évet egy helyen hûségesen dolgozó, ám most mégis kitett munkás nyilatkozik borúlátóan jövõjérõl. Fél. Õ volt az egyetlen keresõ a családban, s most állás nélkül maradt. Mi lesz így velük? Közvélemény-kutatási adatok olvashatók, melyek azt tükrözik, hogy az emberek aggódnak, sokszor félnek a háborús helyzet miatt. Félõ, hogy terroristák céltáblája lehet az ország. Nyugdíjasok féltik törékeny jövõjüket a jelentõs áremelések miatt. De lehet – sõt sokszor kell is – félniük a városlakóknak, ha dolguk végett sötétedés után az utcán kell tartózkodniuk. S ha ez netán külvárosban esik meg velük – nemigen akad, aki elvitatná reszketésük jogosságát.
Pedig nemhogy több, hanem egyre kevesebb dolog aggaszthatna bennünket. Hiszen régen nem olyan félelmetesek már a természeti jelenségek. Bár nem lehet félvállról venni mondjuk a vulkánok kitöréseit, de ha jön az áradat, már senki sem nézi az eseményeket tehetetlenül, mivel jól szervezett mentõakció keretében elszállítják a helyszínrõl. Ki ijed még meg, s tesz fogadalmat villámlás idején, mint Luther Márton is azon a bizonyos viharos éjszakán? A megtizedelt állatvilág sem olyan félelmetes már, hiszen életterük az embertõl egyre távolabb került. Vadállatokat is legfeljebb csak az állatkertben láthatunk…
Az embernek az embertõl kell nap mint nap félnie, az ember az embertõl nincs biztonságban! Vagyis egyik teremtménynek a másiktól kell rettegnie! Pedig az Atya nyilvánvaló szándéka szerint egyenlõknek, egyenrangúaknak, sõt egyenjogúaknak kellene lennünk. Ám az emberek, felülbírálva Urukat, különbséget tesznek ember és ember között, s uralkodási vágyától hajtva kívánnak mások fölé kerekedni, kiváltva ezzel uralkodásuk alapját, a félelmet. S az még a jobbik eset, ha tudással kívánják elérni a kívánt hatást, ám nem ritkán pénzzel, gyakran fenyegetéssel, erõszakkal, megfélemlítéssel vagy egyszerûen csalással.
Nem jól van ez így! Hiszen nem szabadna, hogy földi létünket mindennapi félelem kísérje, nem erre születtünk, „nem erre kaptunk mandátumot”. Bár az sem lenne jó, ha teljesen számûzni akarnánk ezt az érzést, hiszen szükséges, sõt kívánatos, hogy istenfélelemben éljünk. Ez azonban senki másra nem, csak Istenre és az egyénre tartozik. Mint ahogy hétköznapi dolgainkban is nyugodtan Teremtõnkre bízhatjuk magunkat, ha a lelkiismeretünk szerint mindent gondosan megtettünk azért, hogy családunk és magunk biztonságát megteremtsük. Otthon vagy munkahelyen, utazáson vagy szórakozás idején – biztosak lehetünk benne, hogy van, aki figyel és vigyáz ránk. Aki fiával „üzente”: „Ne félj, csak higgy!” (Mk 5,36)
Gyarmati Gábor