Keresztény szemmel
Mindennapi félelmeink
Jártamban-keltemben egyre többször tapasztalok egy szokatlan jelenséget. Minduntalan APEH-ellenőrnek vélnek. Nem, nem ironizálni akarok ezzel, s eszem ágában sincs megbántani a pénzügy ellenőreit, sőt olcsó élceket sem óhajtok a szám- és számlavizsgálók ellen gyártani. A jelenség azonban szembeötlő. Sokszor még olyan helyen is látok zavart tekintetet, ahol már évek óta vásárolok, igaz, ott sem ismerik valódi foglalkozásomat. Fizetés után – cseppet sem természetes mozdulattal, zavart mosoly kíséretében – állítják ki a számlát, és sietve nyújtják, bizonyítandó: mi mindig így cselekszünk ám!
Az eladók: félnek. Félnek az ellenőrzéstől, az esetleges lebukástól, az ezt követő horribilis bírságtól, a következményeként megjelenő munkanélküliségtől. Persze egyszerű lenne a gyógyír, de az sem ad teljes megoldást, hiszen a számlázás miatt csökkenő árbevétel egzisztenciálisan kelthet félelmet a kereskedőben. De nemcsak a piacon vélem felbukkanni a félelmet: a hétköznapi beszélgetésekben, a közlekedési eszközökön hallható, a megnyilvánulásokban látható, sőt az írott és az elektronikus sajtóban is tetten érhető. Meggyötört arcú, sok évet egy helyen hűségesen dolgozó, ám most mégis kitett munkás nyilatkozik borúlátóan jövőjéről. Fél. Ő volt az egyetlen kereső a családban, s most állás nélkül maradt. Mi lesz így velük? Közvélemény-kutatási adatok olvashatók, melyek azt tükrözik, hogy az emberek aggódnak, sokszor félnek a háborús helyzet miatt. Félő, hogy terroristák céltáblája lehet az ország. Nyugdíjasok féltik törékeny jövőjüket a jelentős áremelések miatt. De lehet – sőt sokszor kell is – félniük a városlakóknak, ha dolguk végett sötétedés után az utcán kell tartózkodniuk. S ha ez netán külvárosban esik meg velük – nemigen akad, aki elvitatná reszketésük jogosságát.
Pedig nemhogy több, hanem egyre kevesebb dolog aggaszthatna bennünket. Hiszen régen nem olyan félelmetesek már a természeti jelenségek. Bár nem lehet félvállról venni mondjuk a vulkánok kitöréseit, de ha jön az áradat, már senki sem nézi az eseményeket tehetetlenül, mivel jól szervezett mentőakció keretében elszállítják a helyszínről. Ki ijed még meg, s tesz fogadalmat villámlás idején, mint Luther Márton is azon a bizonyos viharos éjszakán? A megtizedelt állatvilág sem olyan félelmetes már, hiszen életterük az embertől egyre távolabb került. Vadállatokat is legfeljebb csak az állatkertben láthatunk…
Az embernek az embertől kell nap mint nap félnie, az ember az embertől nincs biztonságban! Vagyis egyik teremtménynek a másiktól kell rettegnie! Pedig az Atya nyilvánvaló szándéka szerint egyenlőknek, egyenrangúaknak, sőt egyenjogúaknak kellene lennünk. Ám az emberek, felülbírálva Urukat, különbséget tesznek ember és ember között, s uralkodási vágyától hajtva kívánnak mások fölé kerekedni, kiváltva ezzel uralkodásuk alapját, a félelmet. S az még a jobbik eset, ha tudással kívánják elérni a kívánt hatást, ám nem ritkán pénzzel, gyakran fenyegetéssel, erőszakkal, megfélemlítéssel vagy egyszerűen csalással.
Nem jól van ez így! Hiszen nem szabadna, hogy földi létünket mindennapi félelem kísérje, nem erre születtünk, „nem erre kaptunk mandátumot”. Bár az sem lenne jó, ha teljesen száműzni akarnánk ezt az érzést, hiszen szükséges, sőt kívánatos, hogy istenfélelemben éljünk. Ez azonban senki másra nem, csak Istenre és az egyénre tartozik. Mint ahogy hétköznapi dolgainkban is nyugodtan Teremtőnkre bízhatjuk magunkat, ha a lelkiismeretünk szerint mindent gondosan megtettünk azért, hogy családunk és magunk biztonságát megteremtsük. Otthon vagy munkahelyen, utazáson vagy szórakozás idején – biztosak lehetünk benne, hogy van, aki figyel és vigyáz ránk. Aki fiával „üzente”: „Ne félj, csak higgy!” (Mk 5,36)
Gyarmati Gábor