Kultúrkörök

Április végén jelenik meg Miklya Luzsányi Mónika „Hogy véget érjen a sötétség” című dokumkentumkötete a budapesti Harmat és a kolozsvári Koinónia Kiadó közös gondozásában. A könyv – melyet most szombaton az erdélyi Harasztoson mutattak be – Sztehlo Gábor (1909–1974) evangélikus lelkész és munkatársai második világháborús gyermekmentő munkájának történet tárja elénk.

Mint ismeretes, a legendás hírű pap 1944/45-ben, a nyilas uralom és Budapest ostromának idején a Vöröskereszt oltalma alatt álló árvaházakban 1600 zsidó gyermek és 400 felnőtt életét mentette meg. 1973-ban Nobel-békedíjra terjesztették fel, és Izrael Államtól megkapta a Yad Vashem, a Világ Igazainak kitüntetését.

Ez a napló- és riportrészletekből, visszaemlékezésekből álló mű egy kis szeletét mutatja be ennek a munkának: a Bogár utcai otthon lakóinak sorsát. Hogyan látta ugyanazt a történetet a hamis papírokkal bújtatott gyerek, a diakonissza, a munkaszolgálatból szökött nagyfiú és a gyermekotthonok vezetője? A kötet az eseményeket a szereplők emlékein keresztül tükrözi, hiszen egy nép történelme nem csupán számokat és adatokat felsoroló tudomány, hanem a tudatunkban megőrzött történet is.

„Volt egy otthon valahol Budán, a Vérmező lankáin, ahol 1944 telén néhány hónapra megváltoztak a törvények, átjárhatóvá váltak a határok a valóság és csoda között, ahol közel félszáz kisgyermek boldog biztonságban élhetett, feledve kirekesztettsége stigmáit, miközben sorstársaik, rokonaik a halálvonatok valamelyikén várták sorsukat.

Volt egy otthon a Bogár utcában, és volt egy ember, aki ezt az otthont életre álmodta. Páter Sztehlónak szólították azok, akik nem tudták, hogy evangélikus, csak fekete Luther-kabátját látták feltűnni a romok között. És volt egy iroda a Fillér utcán, ahol Sztehlo Gábor munkatársai nem kérdezték meg az üldözöttől, miért bujkál, milyen vallású, hanem segítettek.” (Részlet az Előszóból)

„Karácsonyra 53-an voltunk. (…) A Vöröskeresztes irodán azt mondták: gumifalú otthon a Bogár utca...” (A Stiasny Éva diakonosszával készült riportból)

„Már három napja folyt az orosz támadás [amikor Stiasny Éva a Bogár utcából két német katonával átment Sztehlóhoz a Fillér utcába segítséget kérni]. Tegnap előtt óta a negyvenöt gyerek és a tizenöt felnőtt a szűk kis kazánházban szorongott, részben a kokszon kuporogva, részben az előtérben… Tovább nem maradhattak ott, még ma éjjel el kellett jönniük. Hova menjenek?(…) A zsebeiket teletömték kockacukorral, mert semmi élelmet nem tudnak magukkal hozni, hiszen a takaróikat kell vinni, hogy legalább a hideg ellen védekezhessenek, más csomagot nem bírnak el. A német katona megerősítette, amit Éva mondott. Mit csináljunk, Uram Isten? Közben a mi felnőttjeink körbeállták a három hírhozót, és mind egyszerre csak azt a tanácsot tudtuk adni, hogy ide kell őket hozni. (...)

Alig egy fél óra múlva meg is érkezik az első csoport. Amikor ajtót nyitok, bizony elnevettem magam, amint az első katonát megpillantottam, nyakában egy kifejezetten sémita kinézésű kisgyerekkel, aki fázós kezét a katona nyakába mélyesztve melegíti. A jól megtermett SS-legény pedig komoly arccal veszi le válláról a kicsit, ölébe helyezve adja át nekem. (…)

Se hallásom, se énekhangom nincs, de bizony egész este, hol félhangosan, hol hangosan dúdoltam magamban, hol ülve, hol járva-kelve: »Erős vár a mi Istenünk, jó fegyverünk és pajzsunk...« Luther hitvalló énekét sohasem éreztem ennyire igaznak és reálisnak... A csodák sorozatát éltük.” (Sztehlo Gábor naplójából)

„Azt mondta nekem, már az ötvenes években, hogy akit támadnak, akit üldöznek, ő azok mellé áll. Legyen akár zsidó, akár arisztokrata, akár horthysta tiszt, ő mindig amellé fog állni, akit üldöznek…”

(Részlet a Rác Andrással készített interjúból)

N. K.