A hét témája

1703 márciusában a tiszaháti bujdosó kurucok gyűlést tartottak a beregi erdőben. Egyik vezérük Esze Tamás – Rákóczi tarpai jobbágya – volt, a másik pedig Kiss Albert, Thököly egykori hadnagya – ők még 1697-ben részt vettek a hegyaljai felkelés előkészítésében. A gyűlés elhatározta, hogy mozgalmuk élére meghívják a bécsújhelyi fogságából Lengyelországba menekült fiatal Rákóczi Ferencet. Küldötteik fel is keresték őt Brezán várában. "A föld népe kész, csak legyen feje!" – kérték...

A többszöri találkozás után Rákóczi május 6-án kibocsátotta az ún. brezáni pátenst, amely fegyverbe szólította a magyarokat az idegen uralom ellen, s egyúttal szabadságot ígért a fegyvert fogó jobbágyoknak. A tiszaháti bujdosók követeinek Cum Deo pro patria et libertate (Istennel a hazáért és a szabadságért) feliratú piros selyemzászlókat adott át.

A katolikus mágnás és a többségükben protestáns felkelők történeti kézfogása nem csak nemzeti szempontból jelentős: haladó szelleműnek és ökumenikusnak értékelhetjük a megegyezés szellemét. Nem csupán azért, mert „minden igaz magyar hazaszerető és édes országunk régi dicsősége szabadságát óhajtó egyházi és világi, nemes és nemtelen, fegyverviselő és otthon lakos igaz magyaroknak” szól, hanem különösen is a következő mondataiért: „A jövőben senki ne háborgasson – sem külön, sem csoporttal, sem sereggel – akármely vallású egyházi személyt vagy templomot…, hanem egymással istenes egyértelemmel legyenek magok s hazájok javára”.

Az ellenreformáció megindulása óta kísértő vallási türelmetlenség idején nemcsak a politikai, de a vallási kérdéseket is új irányba terelte ennek a szövetségnek a megkötése. Az ország legnagyobb birtokosa, legtekintélyesebb főura szövetséget kötött „a szegénylegényekkel”, hogy kivívja az ország függetlenségét.

Amikor nem sokkal később, 1703 júniusában Rákóczi megérkezett az akkori magyar–lengyel határra, az elébe sereglő felkelők kicsiny csapata mint vágyaik megvalósítóját, helyzetük remélt megváltoztatóját üdvözölték. „Ezeket az embereket – írja utóbb a velük való találkozásról a fejedelem – feleségeik és gyermekeik kísérték, és amikor messziről megláttak engem, letérdeltek, és orosz módra keresztet vetettek. Bőven hullatták örömkönnyeiket, és ez kifakasztotta az én könnyeimet is”.

Ha talán még nem is tudatosan, de csírájában már ekkor megfogalmazódott „a szabadság által lelkesített vallási egyezség” alapgondolata. A harci zászlókon nyolc nagyszerű éven át olvasható felirat ugyanezt hirdette: a patria, a haza eszméje megelőzi a religio, a felekezetek vallási érdekeit.

Rákóczinak rendkívül nehéz problémával, csaknem két évszázadra visszanyúló ádáz felekezeti ellentétekkel kellett szembenéznie. Ezt a feszültséget kellett a haza magasabb érdekeit figyelembe véve leküzdenie. Harcolnia kellett azok ellen, akik – az utóbb, 1704-ben meg is fogalmazott Manifesztum szavaival – „a vallás színe alatt az egyenetlenségnek magvait hintették” akár jezsuitákként, akár protestánsokként. Kettős fronton kellett tehát küzdenie: egyfelől azok ellen, akik a gályarabperek és az eperjesi vértörvényszék szellemében akarták folytatni politikájukat, másfelől azok ellen is, akik – az idős Gyöngyösi István költő szavai szerint – „elkezdték a catholica religionak nemcsak titkon, hanem nyílván is üldözését”.

E kétfrontos, igazságos szándékú egyházpolitika jegyében – amelyet mindig alárendelt a haza érdekeinek – nevezte ki Rákóczi a vallásügyi biztosait, adta ki szegedi vallásügyi rendeletét, majd irányította nagy államférfiúi bölcsességgel a szécsényi országgyűlés izgalmas egyházpolitikai tárgyalásait.

1. elején még csak reménység volt a katolikus és evangélikus rendek részéről utóbb valóban meg is kötött baráti megegyezés (amicabilis transactio). Ennek értelmében a fejedelem az 1608-as és 1647-es törvények szellemében szabad vallás- gyakorlatot biztosított az ágostai és a helvét hitvallások követőinek. A felekezetek részarányának megfelelően vármegyénként egy-egy vallásügyi megbízottat nevezett ki az újonnan elosztott templomok átadása végett. Ily módon számos felvidéki városban (például Eperjesen vagy Besztercebányán) ismét evangélikus kézre kerülhetett a nagytemplom. A megbízottak részben még napjainkig publikálatlan jelentései érdekes fényt vetnek az akkori országos állapotokra és a felekezetek gyakori helyi versengéseire.

A katolikus klérus tiltakozott a vallásszabadság ilyen mértékű kiterjesztése ellen. Rákóczit meg is vádolták azzal, hogy nem kedvez saját felekezetének. Minden elfogulatlan szemlélőnek el kellett azonban ismernie, hogy a fejedelem államférfiúi bölcsességgel tudatosan akarta az egész magyar nemzet érdekét elébe helyezni a versengő felekezetek érdekeinek. * A Rákóczi-évnek van még két – számunkra különösen is – érdekes vonatkozása. Az akkor 27 éves Rákóczi Ferenc bensőséges lelkivilágát és mély érzéseit hűen tükrözi az ugyancsak 1703-ban szerzett „kegyelem szerént formáltatott alázatos imádsága, mellyel az ő Urának Istenének orczáját mindennapon engesztelni szokta”. A Debrecenben megjelent imakönyv számos magyar nyelvű kiadáson kívül német, latin és cseh nyelven is napvilágot látott. Ez utóbbit a szláv anyanyelvű katonaság részére a fejedelem arcképe és köszöntő vers is díszítette. Egyházi szempontból különösen is jelentős Rákóczi imádságainak felekezetközi jellege. Erre már az ő korában is felfigyeltek külföldön, s ez itthon is szimbóluma lett a keresztény felekezetek egységét célzó türelmi politikának.

A másik évforduló is figyelmet érdemel. Száz évvel ezelőtt, 1903-ban jelent meg Miskolcon Domján Elek szerkesztésében II. Rákóczi Ferenc önéletrajza. E nagy munkát latin eredetiből az akkor fancsali, majd sátoraljaújhelyi evangélikus lelkész, a későbbi tiszakerületi püspök fordította le, és tette közkinccsé a magyar olvasóközönség számára.

Dr. Fabiny Tibor