Liturgikus sarok

Liturgikus sarok

Barsi Balázs ferences atya újabb írással ajándékozott meg minket. Fogadják szeretettel olvasóink a kiváló tudós bibliai bizonyságtételét. (HK)

A legegyszerűbb és leghétköznapibb dolgokban vannak elrejtve a legmélyebb tanítások. Ha valaki egyszer képes lenne leírni, mit jelent egy kézfogás, mit jelent egy búcsúzó kézmozdulat, a legnagyobb tanítója lenne az egész emberiségnek.

Akkor van a mindennapi dolgok isteni mélységű ismeretéről sejtésünk, ha azokat a mulandóságokat a halál, pontosabban az örökkévalóság fényében szemléljük.

Ha érzed, hogy szeretett édesapád utoljára fog veled kezet, mikor hátratekintesz a kórházi szoba ajtajából, látod, hogy fölemeli kezét, és int neked, akkor megsejtheted ezen jelek kimeríthetetlen gazdagságú üzenetét.

Mit jelent fölmenni az Úr házába, fölmenni a templom lépcsőin? „Vigadtam, mikor azt mondották nekem, fölmegyünk az Úr házába.” (Zsolt 122,1)

Istenhez csak föl lehet menni. Hogyhogy? Hiszen Isten számára nincs fönt és lent! De számunkra van. Az alantas dolgok lent vannak, a fönségesek fönt. És Isten teremtett bennünket ilyennek, hogy két lábra állva, öntudatra ébredve azonnal kettéosztjuk a teret: fentre és lentre. Ez nem azt jelenti, hogy Isten nincs jelen a völgyben, hiszen a zsoltáros így énekel: „Ha a halál völgyében járok is, nem félek a rossztól, mert te ott vagy velem.” (Zsolt 22,4) Éppen ez a kinyilatkoztatás, hogy Isten nemcsak életünk napsütötte hegycsúcsain van velünk, hanem a sötét völgyekben is. Ez azt jelenti, hogy Isten eljött a bűnbe esett emberhez. Kereste s megtalálta őt a siralmak völgyében, de csak azért, hogy fölvigye őt a hegyre, az ő házába, ahol asztalt terít neki, megkeni fejét illatos olajjal, hogy most már az ő házában lakjék időtlen időkig (vö. a Zsolt 22 további versei).

Vágyakozni az örök halmok után, kívánkozni a hegyekbe annyi, mint az örökkévalóság után sóvárogni, oda, ahol nemcsak jelen van Isten, hanem le is töröl a szemünktől minden könnyet, és nem lesz többé sem halál, sem gyász (Jel 21,4). Isten maga is fönséges, vagyis örökkévaló. Utána kívánkozni annyi, mint a hegyekbe vágyni. „Szemeimet a hegyekre emelem, honnét jön segítség énnekem? Az Úrtól van az én segítségem, Tőle, ki a mennyet és a földet alkotta.” (Zsolt 121,1–2)

És éppen a halál sötét völgyében is Isten jelenlétéről éneklő zsoltár után következik az, amely az Úr hegye utáni vágyakozásról szól: „Mi mehet föl az Úr hegyére? És ki állhat meg az ő szent helyén?” (Zsolt 23,3)

Vagyis hegyen van az ő szent helye, a templom, mely az örökkévalóság szimbóluma. Őseink hegyekre, dombokra építették a templomot, mert még értették a szimbólumok nyelvét. De ha alföldön építkeztek, akkor is pár lépcső (mindig páratlan számú) vezetett a templomajtóhoz, a hajóból a szentélybe, a szentélyben pedig föl az oltárhoz, mert a templom hegy nélkül is magaslat: óriási emberi hegycsúcs. És a hívő ember számára (de a nem hívő is érzi) a hegycsúcs viszont templom nélkül is szentek szentje: oltár ott a kiálló kő, imádság nélkül is imádkozik a csúcsára fölért és körültekintő ember puszta csodálkozásával, ahogyan látja a felhők (tömjénfelhők) vonulását, a hatalmas égboltot és lent az „arányukat vesztett embereket”.

„Ezért vezetnek lépcsők az utcáról a templomba, és ezek azt mondják nekünk: »Te most fölmész az imádság házába, Isten közelébe.«” (Romano Guardini: Örökmécs) Meg azt is mondják, látod, más irány is van, mit eddig bejártál a faluban, a városban: nemcsak kelet, nyugat, észak és dél van, hanem van fölfelé is. És ez győzelem a lecsúszás, a lezüllés fölött, és az a fölfelé lépdelés ad értelmet a négy égtáj felé tett útjaidnak is.

„A templom hajójából újra lépcsők vezetnek a szentélybe, és ezek arról beszélnek, hogy »Most a szentek szentéjébe lépsz«. És lépcsők vezetnek föl az oltárhoz. Aki oda fölmegy, annak azt mondják, amit egykor Isten mondott Mózesnek az égő csipkebokorból: »Vesd le saruidat, mert szent a hely, amelyen állasz«.” Jákob álma (mely az emberiség legmélyebb vágyára adott isteni ígéretet) Jézus Krisztusban teljesedett be, aki a lajtorja, mely az égbe nyúlik: Ő személyében köti össze Istent és az embert. „Az oltár az örökkévalóság küszöbe.”

Láthattam Mózest. Assisiben történt, amikor a ferences rend generálisa összehívta lelki elmélyülésre a rend 104 novíciusmesterét. Egy szabad délutánon felszaladtam az Assisi-bazilikába, hogy az altemplomban Szent Ferenc atyánk sírja előtt elcsendesedjek. Rajtam kívül az indiai novíciusmestert láttam ott. A félhomályban nem vett észre engem. Mit csinál? Figyeltem. Levette saruját. Felejthetetlen! Letette saruit az oltár elé, és úgy lépett fel az oltárhoz, hogy közelebb lehessen a Szent ereklyéhez.

A szentségi oltár égő, de el nem égő csipkebokor: az Örökkévaló jelenléte! A templomlépcsőn fölmenve hitetlenségből emelkedsz fel Krisztushoz, a hajóból a szentélybe lépve mint megkeresztelt egyesülsz az Úrral. Föllépve az oltárhoz átélheted királyi papságod méltóságát, mint oltárszolga: de ez a harmadik lépcső különös módon is a papi élet lépcsője. Ha mi, papok úgy mennénk fel ezeken a lépcsőkön, ahogy Isten jelenléte megkívánja, és úgy csókolnánk meg az oltárt: papi életünk új erőt, tisztaságot, a lelki szüzesség kegyelmét kapná meg.

Az egész keresztény élet ascensio, azaz fölemelkedés. Nemcsak lélekben, hanem testben is, hiszen az utolsó napon fölkelek a porból, és saját testemben látom meg az én Megváltómat. Elragadtatom Vele a felhőkön, és Vele leszek mindörökké (l. Jób 19,25 –27 és Test 4,17).

B. B.