e-világ

Az Evangélikus Élet április 27-i számának negyedik oldalán hosszú beszámolót olvashattunk az „Egyházak és Európa” konferenciáról, Európának lélekre van szüksége címmel. A tudósítás Orbán Viktor volt miniszterelnök köszöntőjének részletes ismertetésével kezdődik, amely a cikket író Szabó Szilárd szavai szerint „markáns, továbbgondolásra késztető kérdésekre” épült. A volt miniszterelnök természetesen nemcsak kérdéseket tett fel, hanem megfogalmazta válaszait is. Köszöntőjének tartalma négy csomópont körül bontakozott ki: az egyházak közéleti szerepe az Európai Unióban és Ma-gyarországon, a keresztény politika megítélése Magyarországon, a keresztény politika feladata s végül Európa keresztény karaktere. Öröm, ha egy tekintélyes politikus megosztja velünk a kereszténység helyzetéről alkotott véleményét, egymás és a magunk komolyan vétele pedig megkívánja a reflexiót. Az alábbiakban – a tudósításban ismertetett gondolatokra támaszkodva – erre teszek kísérletet.

AZ EGYHÁZAK KÖZÉLETI SZEREPE AZ EURÓPAI UNIÓBAN ÉS MAGYARORSZÁGON

A volt miniszterelnök szavai szerint ma meglepő módon azt tapasztaljuk, hogy napjainkban az egyházak közéleti szerepe és véleménye hazánkban és régiónkban sokkal hangsúlyosabb, mint Európa azon országaiban, ahol a kereszténydemokrácia hosszú múltra tekint vissza. Nem teljesen világos, hogy a kereszténydemokrácián itt az európai demokrácia harmadik – a liberális demokrácia és a szociáldemokrácia mellett megjelenő – nagy kísérletét értsük-e vagy pedig a tőlünk nyugatra eső kereszténység általános helyzetét, amire a volt kormányfő korábbi szavai szerint az jellemző, hogy keresztény testvéreink számára természetes volt az egyházak állandó és folyamatos jelenléte a mindennapi életben. Az egyszerűség kedvéért most válasszuk az általánosabb olvasatot, s forduljunk egy ennél fontosabb bizonytalanság felé: milyen tapasztalatokra utalhat itt Orbán Viktor? Szavaiból ez nem derül ki; az én tapasztalataim és ismereteim pedig éppen ennek az ellenkezőjéről beszélnek. Vegyük például az angol és a német kereszténység szerepét, illetve közéleti súlyát az iraki háborús készülődés során kibontakozó békemozgalomban.

Az új canterburyi érsek, Rowan Williams tavaly őszi beiktatását követően egyik első cselekedeteként nyilatkozatot tett közzé, amelyben elítélte az iraki konfliktus háborús megoldását. Az egyház háborúellenes hangja az anglikán püspökök révén azóta is folyamatosan jelen van a brit parlament felsőházában. Ennek eredménye nemcsak a milliós londoni béketüntetésben mutatkozott meg, hanem ennél is pregnánsabban abban, hogy Tony Blair miniszterelnök végül a saját kormányzó Munkáspártja képviselői többségének „nem” szavazata ellenére, az ellenzéki Konzervatív Párt képviselőinek támogatásával tudta csak elfogadtatni a parlamenttel Nagy-Britannia hadba lépését. Ha valaki nem értené az összefüggést: az anglikán püspökök egy része hagyományosan a Munkáspárthoz áll közel, s rajtuk keresztül a közéleti kereszténység hatást gyakorol a brit baloldalra is.

A korábbi két részből álló, majd újra egységes Németországban régóta erős az egyházi békemozgalom. A legutóbbi német választások során ennek közvetlen közéleti hatása is megmutatkozott. Elég itt egyedül a berlini evangélikus püspök, Wolfgang Huber nevét említenünk, aki – ahogyan erről Prőhle Gergely berni nagykövet az Evangélikus Élet hasábjain is beszámolt – a háborút elutasító egyházi vélemény erőteljes meghirdetésével Gerhard Schrö-der választási győzelméhez is hozzájárulhatott. A tapasztalatok tehát nem támasztják alá, hogy Európa régi demokráciáiban kisebb lenne a kereszténység közéleti súlya, mint a mi egyházainké, amelyek még mindig a helyüket keresik a közéletben.

A KERESZTÉNY POLITIKA MEGÍTÉLÉSE MAGYARORSZÁGON

Nem értek egyet azzal a gondolattal, hogy azoknak, „akik vállalják a keresztény jelzőt, nem lesz könnyű dolguk a világ ezen sarkában”, hiszen az ilyen közéleti szereplőket szinte azonnal klerikálisnak, nacionalistának, populistának és – „inkább gyakrabban, mint ritkábban” – antiszemitának fogják bélyegezni. Úgy vélem, hogy itt egy fontos igazság helytelen aktualizálásával találkozunk. Hogy a keresztények nincsenek soha teljesen otthon ebben a világban, az régi tapasztalat, amivel minden új generációnak meg kell birkóznia. Minél inkább keresztények, annál nehezebb a dolguk, nemcsak nálunk, de a régi demokráciákban is, sőt abban az Amerikai Egyesült Államokban is, ahol minden pénzérmén és bankjegyen ott áll az „In God We Trust” felirat, s ahol a polgárok több mint fele rendszeresen templomba jár. Annál rosszabbat pedig nem lehet mondani a keresztényekre, mint amit a kereszténység egyik legmeggyőzőbb korszakában kellett elviselniük: az emberiség ellenségei.

Éppen azért, mert ez a kereszténység alaphelyzete, a kereszténység sem önsajnálathoz, sem sérelmi politikához, sem abból fakadó ellenségkép-építéshez nem lehet partner. Keresztény perspektívában nem lehet helye az „azok ott (ennyire általánosan) majd ezt fogják rád mondani” szerkezetű gondolatfűzéseknek sem, melyek szinte megelőlegeznek bizonyos vádakat, azonnal hozzátéve, hogy mindezt azért olvassák majd a fejemre, mert vállalom kereszténységemet. Valóban igaz, hogy a kereszténység nyilvános képviseletével nálunk ezek a bélyegek járnak együtt? Nem az történik inkább, hogy a kereszténységre hivatkozó politikusok némelyike történetesen klerikális, nacionalista, populista vagy antiszemita? Az ilyen vádak elleni küzdelemnek egyetlen módja van: szóban, tettben, gesztusokban következetesen és félreérthetetlenül megmutatni, hogy nem vagyok klerikális, nacionalista, populista és antiszemita – és a sort csak azért nem folytatom, mert Orbán Viktor beszédében éppen ezekre hívta fel a figyelmünket. Ha a legjobb és legvilágosabban kommunikált szándékai ellenére valaki mégis megkapja ezeket a vádakat, ne tulajdonítsa azokat azonnal vállalt kereszténységének, mert ez veszélyes rövidzárlat. A vádak lehetnek alaptalanok, de önvizsgálatra is indíthatnak, amire a valóban keresztény politikusnak újra meg újra szüksége van.

A KERESZTÉNY POLITIKA FELADATA

Következő lépésében az exminiszterelnök a keresz-tény politikus számára jelentkező dilemmát igyekezett feloldani, az igazság és a többség szempontjának feszültségét, azaz: mit tegyen a keresztény politikus, ha az igazság és a többség között választania kell? Véleménye szerint „a keresztény európai gondol-kodás középpontjában az igazság érdekében a többségért való munkálkodás kell, hogy legyen a cél”. A magam kereszténysége és politikai meggyőződése szerint ezt a tézist így fogalmazom át: a keresztény európai gondolkodás középpontjában az igazság képviseletében a mindenkiért való munkálkodás kell, hogy legyen a cél, akkor is, ha ez a politika élvezi a választók többségének támogatását, és akkor is, ha nem. Az európai keresztény politika ezen az alapon működik: az európai kereszténység legjobb hagyo-mányai ezt a programot alapozzák meg.

EURÓPA KERESZTÉNY KARAKTERE

A beszámoló szerint Orbán Viktor kiemelte: bár a média olyan Európát közvetít számunkra, amit a keresztény értékrendet követők nem éreznek sajátjuknak (liberális eszmék, szabadosság, értéksemlegesség), Európa évezredes keresztény múltja tagadhatatlan tény, és az Erópai Parlamentben is a kereszténydemokrata pártok vannak többségben. Mint korábban láthattuk, itt is alaposan megkérdőjelezhető véleményekkel kapcsolódik össze az – ebben az esetben a keresztény Európára utaló – elemi igazság. A – nagyon is heterogén – média valóban semmit nem mutat meg a keresztény Euró-pából? Említhető-e egy lapon a részben keresztény gyökerű liberalizmus, a kétségkívül negatív szabadosság és a bizonyos helyzetekben alkalmazható kormányzási szemlélet, az értéksemlegesség? Európa kereszténységét csupán a kereszténydemokrácia politika jelenléte biztosítja? Az Európa-szerte a legkülönbözőbb demokratikus pártokban politizáló keresztények nem egy sokkal szélesebb alapokon nyugvó keresztény hatásról, kereszténységgel átitatott közéletről tanúskodnak?

EURÓPA SZÍVE ÉS LELKE

Végül még egy gondolat, ezúttal már a konferenciához fűződő programhoz: Szívet és lelket adni Európának. Sosem értettem ezt a törekvést, amennyi-ben arra utal, hogy Európának nincs szíve és lelke, s ránk, valakire vár, hogy ezt megkaphassa. Európának szíve és lelke is van, ami talán nem látszik minden sarokból egyformán. Lehet olyan perspektívát és médiát választani, ami ebből keveset mutat meg, de egy kis mozgékonysággal megtalálható az a hely, ahonnan jól látható.

Ez a szív és lélek természetesen távolról sem makulátlan, s nem is feltétlenül tisztább, értékesebb, mint a mi szívünk és lelkünk, de van, s a magunk értékei megőrzése mellett lehet hozzá kapcsolódni. Feloldva a képes beszédet: legalább mi, keresztények tudjuk, hogy olyan országokhoz csatlakozunk, ahol aktív és eleven kereszténység él. Ez számunkra nem új, s korábban még a vasfüggöny sem tudta eltakarni. Ha csak ennek a két szervezetnek a nevét írom le: Martin Luther Bund és Gustav Adolf Werk, bizonyára olvasók sokasága gondol renovált templomokra, tanulmányi ösztöndíjakra, nyelvtanfolyamokra, szolgálati autókra, konferenciákra, a legkülönbözőbb dologi, lelki és szellemi természetű támogatásokra, amely mögött áldozatot hozni kész keresztény testvéreink ezrei állnak. Ezek a szervezetek is az Európai Unió keretén belül dolgoztak és dolgoznak. Szív és lélek, amiről nagyon furcsa volna most – valamiféle politikai kísérlet logikájának engedve – megfeledkeznünk. Szív és lélek, ami, ha az unióba kerülve változik a helyzetünk, a miénket is erősítheti. Képletesen vagy valóságosan – de annál tudatosabban – kelet felé fordíthat, hogy jobban láthassuk azokat, akiken segíthetünk.

Aki megreked az önsajnálatban, a nyugati kereszténységgel szembeni szorongó bizalmatlanságban, a felesleges, de annál több energiát lekötő bizonyítási kényszerben, aki csak pártban vagy szekértáborban képes a kereszténységet is elképzelni, az éppen azt teszi a maga számára nehézzé, hogy ez a szív és lélek naggyá nőjön benne. Pedig a gyengébbre figyelő szolidaritás – mint a kereszténység egyik legszebb gyümölcse – Európa szívének és lelkének szerves része.

Csepregi András