A hét témája

I. Lipót császárt megdöbbentette Thököly Imre kurucainak gyors és váratlan sikere. Visszaadta a magyar uraknak alkotmányukat, országgyűlést hívott össze, és a Habsburg-katolikus elnyomás ettől kezdve – rövid ideig – valamivel elviselhetőbbé vált. Ezután a protestánsok vallásgyakorlatát is megtűrték a szabad királyi városokban, a végvárakban, ezen kívül vármegyénként két-két faluban – sok megszégyenítő korlátozással. A magyar urak nagy része e kétes értékű eredmények miatt megbékélt a császárral. Thököly azonban – aki tudta, hogy Lipót nem adta fel hódító, gyarmatosító terveit – nem engedett. Bízott abban, hogy a török segítségével és védelme alatt egész Magyarország uralkodója lehet. De mivel a törökökkel barátkozott, a nép egyre inkább elfordult tőle. A törökök magyarországi uralmának bukásával Thököly rövid ideig tartó fejedelemsége is összeomlott…

Lipót – taktikát változtatva – az 1687. évi országgyűlésen elismertette a Habsburgok örökös királyságát. Ez azt jelentette, hogy Magyarország az örökös tartományok közé süllyedt: nem állították helyre az egységes magyar államot, az ország egyes részeit továbbra is szétválasztva igazgatták. A visszafoglalt földterületek idegen kézre jutottak, elnéptelened- tek. Az ellenreformáció új lendületet vett. Egymást érték a parasztmozgalmak, és a császári csapatok kegyetlenkedése csak fokozta az elkeseredést.

A szervezkedő és felkelő jobbágyok küldöttsége 1703 tavaszán Lengyelországban, Brezán várában kereste fel II. Rákóczi Ferencet. Rákóczi „Cum Deo pro patria et libertate!” („Istennel a hazáért és a szabadságért!”) feliratú zászlókat küldött a fegyverbe szólított „minden nemes és nemtelen” igaz magyarnak.

A felkelés – a tárgyalások és egyeztetések után – Esze Tamás és Kiss Albert vezetésével 1703. május 27-én a Tiszaháton vette kezdetét. A Rákóczitól kapott zászlókat kibontották Tarpa, Vári és Beregszász piacán, és mindenütt sok jobbágy csatlakozott hozzájuk. Az első megmozdulást Károlyi Sándor Szatmár megyei főispán leverte ugyan, de a folyamatot nem tudta megállítani.

Rákóczi 1073. június 16-án lépte át Magyarország határát, ahol Esze Tamás ötszáz gyalogos jobbággyal várt rá. A felkelés olyan nemzetközi helyzetben robbant ki, amely lehetővé tette az eredményességet. Az elkeseredett és hősiesen harcoló kuruc csapatok jelentős katonai sikereket értek el: elfoglalták Debrecent, a Tisza mellékét és a Tiszántúlt egészen Nagyváradig. Ezután a Felvidék, 1703. végére pedig – a Dunántúl és Erdély kivételével – egész Magyarország felszabadítása következett. Amikor 1704. elején beállt a Duna jege, a kuruc seregek átkeltek a Dunántúlra, és néhány hónapra innen is kiűzték az idegen megszállókat. Bécsben pánik tört ki.

A szociális érzékenységgel párosult hazaszeretetre jellemző a marosszéki jobbágyok állásfoglalása: „Hallottuk az mü kegyelmes urunknak ő nagyságának kegyes jó igéretit, hogy valamely jobbágy ő nagysága mellett fel ül, kardját fel köti, szabadságot ad nekie … mü is azért szegény igaviselő jobbágyok az mü kegyelmes urunk mellett készek vagyunk életünk fottáig szolgálni országot és fejedelmet…”

A gyors katonai sikerek és a Rákóczi által hangsúlyozott németellenes törekvések azt eredményezték, hogy – miközben az ország legnagyobb része felszabadult – a közép- és kisnemesség döntő többsége, valamint a nagybirtokosok egy része is a szabadságharc mellé állt. Rákóczi célkitűzései és intézkedései mélyrehatóak voltak, ezért nemzeti egységfrontba tömörítette a különböző társadalmi rétegeket, és a Magyarországon élő, de nem magyarul beszélő nemzetiségek jelentős hányadát is. Gondja volt az ipar és a kereskedelem fejlesztésére, a kultúra ápolására is. (Érdekességként meg kell említenünk, hogy ő szervezte meg az első, önálló magyarországi postát is.)

Amint azt vezércikkében dr. Fabiny Tibor is hangsúlyozta, Rákóczi – amennyire csak lehetett – kiküszöbölte a vallási ellentéteket a szabadságharc táborán belül. Ő maga buzgó katolikus volt, de korlátozta saját vallása politikai érvényesülését is. Szigorú intézkedéseket léptetett életbe a jezsuita rend ellen. Seregében neves evangélikus lelkészek szolgáltak, például id. Ács Mihály, Hegyfalusi György. Bizalmasai és kormánytanácsosai közül többen protestánsok voltak, saját szavai szerint hadseregének kilenctized része is közülük került ki. Természetes volt, hogy az általa elfoglalt területeken biztosította az evangélium szabad hirdetését a protestáns egyházaknak is.

Az 1705. évi szécsényi országgyűlés – amely a Habsburgok trónfosztása mellett Rákóczit a szövetségbe tömörült magyarok vezérlő fejedelmévé választotta – kimondta a protestánsok szabad vallásgyakorlatát az 1608. és az 1647. évi törvények alapján; a „földesúri jog” megszűnését (vallási vonatkozásban); a vitás templomok odaítélését a lakosság többsége számára; fejedelmi biztosok kinevezését az elfoglalt templomok visszaadására. Az így létrejött vallási béke örömére a fejedelem külön emlékpénzt veretett. Ezeket a határozatokat az 1707-es ónodi országgyűlés is megerősítette.

A fejedelem oltalma alatt tartotta meg egyházunk a rózsahegyi zsinatot (1707) Petrőczi István tábornok, egyházfelügyelő és Zabler Jakab püspök elnökletével. A zsinaton egyházszervezeti, fegyelmi, liturgiai és dogmatikai kérdésekkel foglakoztak. A dunántúli kerület a távolság és a háborús viszonyok miatt nem képviseltette magát. Krmann Dániel püspök – a zsinat megbízásából – követségben járt a Lengyelországban állomásozó XII. Károly svéd királynál, ezzel mind a kurucoknak, mind egyházunknak hasznos szolgálatot tett.

A diplomácia 1707 szeptemberében érte el legnagyobb külföldi sikerét: a felemelkedő Oroszország uralkodója, I. Péter Varsóban szövetséget kötött Rákóczival. (Oroszország volt az egyetlen hatalom, amely a szabadságharc vezetőjét egyenrangú félként kezelve lépett szövetségre.)

A nagy politikai sikerek évében, 1707-ben azonban sajnos már a hanyatlás jelei is mutatkoztak: a nemzeti egységfront – a magyar társadalom akkori fejlettségi fokán – nem támaszkodhatott mindvégig a jobbágyságra. Nem a nép pártolt el a szabadságharc ügyétől, hanem a szabadságharc főúri vezetői fordultak el a néptől. Az összes katonai és gazdasági terhet a jobbágyság viselte, és ez egy idő után meghaladta erejét és teherbíró képességét. A nemzetközi helyzet is kedvezőtlenül alakult: a spanyol örökösödési háború a Habsburgok számára előnyös fordulatot vett, és a szabadságharc belső erőforrásainak kimerülésével egyidejűleg a császár egyre nagyobb seregeket küldhetett át a nyugati frontról Magyarországra. Egyik vereség a másikat érte, a fejedelem néhány égetően szükséges intézkedését túl későn hozta meg. XIV. Lajos francia király Rákóczi szövetségese volt ugyan, de lényegében csak eszköznek tekintette a magyar ügyet saját céljai eléréséhez. A „tengeri hatalmak” pedig – elsősorban is Anglia – már az első kuruc sikerek után felajánlották részvételüket a béke közvetítésében, ott azonban mindvégig teljes mértékben a bécsi udvar érdekeit képviselték. Az angol követ nem akarta vállalni a kezességet azért, hogy a Habsburgok megtartják-e a béketárgyalások rendelkezéseit.

A szabadságharc – a negatív tényezők hatásaként – elbukott. Károlyi Sándor (a korábban már említett Szatmár megyei főispán) kezdeményezésére, Rákóczi félrevezetésével és kijátszásával került sor a majtényi fegyverletételre, majd a szatmári béke megkötésére (1711. április 30.). A békekötés a vallás ügyével kapcsolatban csak annyit mond, hogy a király a vallásszabadságra vonatkozó, országos törvényeket a jogosan szükséges külső keretek biztosításával megtartja, és azt sem tiltja, hogy a vallási sérelmeket a király vagy az országgyűlés elé terjesszék.

Mindennél többet jelez azonban az a tény, hogy ezzel a békekötéssel egy „hetvenéves babiloni fogság” vette kezdetét protestáns egyházaink történetében. Maga Rákóczi – és vele együtt szűkebb környezete is – emigrálni kényszerült. A magyar urak lemondtak Magyarország szabadságáról, viszont szabad kezet kaptak jobbágyaikkal szemben. A szatmári béke értelmében Magyarország a bécsi udvar, a jobbágyság pedig a nagybirtokosok szabad prédája lett.

Mégis nádasokból, erdők mélyéről mintha most is hallanám a tárogató kísérte kuruc nótát: „Te vagy a legény, tyukodi pajtás…!” Szomorúsága, fájdalma mögött azért megcsillan a reménység is.

Dr. Barcza Béla