Napról napra
Új nap - új kegyelem
„Hű az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre.” 1Kor 1,9 (Zsolt 33,4; Mt 3,13–17; Róm 12,1–3/4–8/; Zsolt 71) A közösség formálja az embert. Egy rossz közösség magával ránthat, negatív irányba formálhatja a jellemet, míg egy jó társaság építő hatású lehet. Isten minket az Ő egyszülött Fiával való közösségre hívott el. A legjobbat akarja nekünk adni Jézusban. Az Úrral való közösség: részesedés a Szentlélek erejéből, egymáshoz tartozás, közellét, bizalmas szeretetkapcsolat és az üdvösség ígérete. Olyan erőforrás és vigasztalás, amely sehonnan és senkitől mástól nem kapható meg! Keressük a Jézussal való közösséget! Imádkozzunk érte, és becsüljük meg, hogy Isten nem hagy magunkra, hanem alakítani, formálni akar Krisztus által!
„Te vagy, Uram, a mécsesem, az Úr fénysugarat ad nekem a sötétségben.” 2Sám 22,29 (Mt 5,14.16; ApCsel 10,37–48; 1Móz 6,5–22) Télidőben sötétedés után sok otthonban gyújtanak mécsest. Jó érzés, béke költözik az ember lelkébe egy mécses mellé ülve. Azonban csak akkor vesszük „hasznát” annak, hogy világít, ha közel vagyunk hozzá. Jézus Krisztusban a világ világossága jelent meg: a mi Mécsesünk békességet hoz, tiszta látást ad, Isten és önmagunk megismerését teszi lehetővé. Rávilágít arra, hogy kicsoda az ember, és mit tett, tesz érte az Isten. De ahhoz, hogy ez a fénysugár megváltoztassa az életünket, nagyon közel lennünk a Fényforráshoz! Rá kell néznünk, fénye elé helyezve a problémáinkat, hogy megvilágítsa azokat, és megmutassa, jó úton járunk-e. S ha elvétettük volna az irányt, akkor elvezethessen a helyes útra.
„Lásd meg nyomorúságomat és gyötrődésemet, és bocsásd meg minden vétkemet!” Zsolt 25,18 (Mt 9,2; Józs 3,9–17; 1Móz 7,11–24) Mindenki, aki volt már beteg, magányos, akit igazságtalanul megbántottak, becsaptak, aki vesztesként került ki valamilyen küzdelemből, magáénak érezheti Dávid szavait. Magáénak érezheti továbbá az is, aki bűnös, és bántja a lelkiismerete, aki vágyódik Isten után, de fél, hogy bűne falként emelkedik Isten és önmaga közé, aki szeretne újat kezdeni, de nem tudja, hogyan, vagy nincs meg benne az erő. Ezt a zsoltárt tehát mindannyian elmondhatjuk... Isten a bűnbánattal hozzá fordulót mélységes szeretettel fogadja, mint Atya a gyermekét. Nem a nyomorúságunkban, gyötrődésünkben telik öröme, hanem abban, hogy megvigasztal, felemel a földről, ahová a bajok lenyomtak.
„Nagy az Úr Izráel határán túl is!” Mal 1,5 (Mt 15,28; Kol 2,1–7; 1Móz 8,1–12) „Beszélünk róla, de nem azért, mintha ezt tenni tudnánk, hanem azért, mert nem szabad róla hallgatni...” – mondta Augustinus találóan. Isten nagyságáról, szeretete végtelenségéről beszélünk, mert beszélnünk kell, mert nincs az a hatalom, amely megtilthatná, hogy hirdessük az evangéliumot. Az őskeresztények éppúgy vállalták a kínhalált hitükért, ahogy protestáns elődeink is az üldöztetést, gályarabságot, de ugyanezt tették nagyszüleink, szüleink is az elmúlt nehéz évtizedekben, amikor megőrizték és továbbadták az örömhírt. Hirdetnünk kell nekünk is a jövő generációnak, hogy „Izráel határán túl is nagy az Úr”, és megtartja egyházát, nem engedi elveszni népét.
Krisztus mondja: „Nem hagylak titeket árván, eljövök hozzátok.” Jn 14,18 (Hós 14,4; Mk 10,13–16; 1Móz 8,13–22) A tanítványokat megnyugtatja Jézus: nem kell félniük és szoronganiuk, az a közösség, amely létrejött, nem szűnik meg többé az Isten után vágyódó, bűneitől megszabadulni akaró ember és a hozzá kegyelemmel, üdvösséggel érkező Krisztus között. A „világ végezetéig” fennáll (Mt 28,20) és működik a kommunikáció, az Ige olvasása, hallgatása, a szentségek, az imádságban történő Isten-ember párbeszéd révén. Már itt és most részesedünk az Atyával való életközösségben, egy napon, Jézus Krisztus második eljövetelekor pedig a ma még szorító bilincseinket (betegség, fájdalom, könny, gyász, halál) is örökre leveszi rólunk (Jel 21,3 kk.).
Pál írja: „Nincs különbség zsidó és görög között, mert mindenkinek ugyanaz az Ura, és ő bőkezű mindenkihez, aki segítségül hívja.” Róm 10,12 (5Móz 9,26; Lk 12,49–53; 1Móz 9,1–17) A mi szemünk a különbséget látja meg, Isten az azonosságra emlékeztet. Mi személyválogatók vagyunk, Isten egyformán hozza fel napját jóra és gonoszra, hullat esőt, ad mindennapi kenyeret. Mi hajlamosak vagyunk a kirekesztésre, Isten azonban befogad minket az atyai házba. Úgy állunk előtte, amint vagyunk, álarcok, felvett szerepek, begyakorolt pózok nélkül, pőrén. Sem a világban betöltött tisztségünk, sem pénzünk, sem tudományunk nem tehet mássá, mint akik vagyunk: Isten nélkül elveszett, halálra ítélt emberek, akiknek egyetlen reményük van: Krisztus. Benne öltött testet Isten bőkezűsége. Ha Jézussal élünk, az életünk értelmét találjuk meg.
„Ha azt gondolnám, hogy elnyel a sötétség, és éjszakává lesz körülöttem a világosság: a sötétség nem lenne elég sötét neked, az éjszaka világos lenne, mint a nappal.” Zsolt 139,11–12 (Jn 1,5; Mt 6,6–13; 1Móz 11,1–9) Isten akkor is velünk van, és kinyújtja a karját értünk, amikor teljesen reménytelennek éljük meg a sorsunkat. Nincs olyan körülmény, amely meggátolhatná Őt abban, hogy szeretetét ránk árassza, hogy megmutassa, hogy nem hiábavalóan élünk, hogy van Valaki, akinek mindennél drágábbak és értékesebbek vagyunk, akikért egyszülött Fiát is odaadta. Amikor épp elnyelne a sötétség, Isten időben segítségünkre siet. Az ő atyai tekintete áthatol rajta, és képes új utat, célt, társakat adni akkor, amikor mi már feladtuk. Bízzuk rá magunkat, engedjük, hogy átvegye életünk irányítását.
Kőháti Dorottya