Liturgikus sarok

Agnus Dei, qui tollis peccata mundi: miserere nobis! Agnus Dei, qui tollis peccata mundi: miserere nobis! Agnus Dei, qui tollis peccata mundi: dona nobis pacem!

Isten Báránya, ki elveszed a világ bűneit: irgalmazz nékünk! Isten Báránya, ki elveszed a világ bűneit: irgalmazz nékünk! Isten Báránya, ki elveszed a világ bűneit: adj nekünk békét!

Az istentisztelet legfontosabb perceihez érkeztünk: közösségbe kerülünk Urunkkal, Jézus Krisztussal. Jelen van, velünk lakomázik, magát kínálja. Ezért élünk, ezért élhetünk.

Az Agnus Dei-tétel lényegét tekintve akklamáció, azaz a gyülekezet felkiáltása. Mint amikor egy csodálatos vízesést megpillantva vagy a csillagos égbolt végtelenségét megértve lényünk mélyéről az öröm alig artikulált felkiáltása szakad ki belőlünk, úgy az önmagát kínáló Krisztussal találkozva keresetlen egyszerűséggel énekeljük: Isten Báránya…

Az Agnus Dei háromrészes szerkezetű. Erősen emlékeztet az istentisztelet elején énekelt Kyriére, erre a görög nyelvű ősi köszöntő formulára. Abban is háromszor kiáltottuk: „… eleison!” (irgalmazz!). Most latinul mondjuk ugyanezt: „… miserere nobis!”. Hát semmi nem változott azóta? A világban nem, de bennünk – hitünk szerint – igen. Az Ige megvilágosító fényében lehettünk, Isten elé vihettük életünk terheit, rábízhattuk örömeinket. Az úrvacsorai liturgia korábbi részeiben beléphettünk az Istent dicsőítők területi és időhatárokat átlépő kórusába. Most már a megváltottak evangéliumi ujjongásával fogadjuk a „közösséget” (communio). Így – bár a kérés ugyanaz („… irgalmazz!”) –, a megszólítás jelzi, hogy a Szentháromság Isten nekünk, keresztényeknek nemcsak a végtelenségében félelmetes Mindenható, az utat velünk közösen járó Vigasztaló, hanem az értünk életét adó áldozati Bárány. Ezen ismeret birtokában érezzük: kérésünk már-már hitvallás, hisz aki elveszi a világ bűnét, irgalmaz (s irgalmazni fog) nekünk. Aki elveszi a világ bűnét (az enyémet is), megbékéltet – még magammal is.

Öröm, hogy énekverses rendjeinkben (11, 12, 13) az Agnus Dei helyén lévő versek mennyire közel állnak az eredeti szöveghez. A 12-es és a 13-as rendben Marschalkó Gyula jól alkalmazott verseit énekelhetjük olyan dallamokra, melyek egyértelműen utalnak a nagypénteki eseményekre; a 11-es rend Agnus Deije pedig a reformáció legkorábbi terméséből való: N. Decius parafrázisa. Az eredeti teljes ének (EÉ 188) három versszakos, s szövege – egyetlen változó sor kivételével – szóról szóra azonos: így emlékeztet a latin Agnus Dei hármas szerkezetére. Helyes lenne néha végigénekelni a teljes éneket! Ugyanígy fontosnak tartom, hogy az énekeskönyv 14-es rendje szerint is minél többet énekeljük a gregorián gyökerű Agnus Deit („Krisztus, Isten Báránya” szövegkezdettel; EÉ 78. o.), ami azért is könnyen megvalósítható, mert a dallama közismert. Hiszen aki egy kicsit is kapcsolatba került a kántorképzéssel, a „Koráliskola” első két gyakorlatában már találkozhatott vele.

Bence Gábor