A hét témája

A környezetvédők az idén több helyütt is gyökeres fenyőfákat árusítottak, amelyeket az ünnepek elteltével visszaválthattak a karácsonyozók. Ezzel azt kívánták elérni az akció kezdeményezői, hogy a Megváltó születése feletti örömünkben – illetve a profán „szeretet ünnepe” ürügyén – évente százezerszámra elpusztított, majd megkopasztva és meggyalázva kupacra gyűjtött örökzöldek szomorú látványa helyett inkább a kezdődő életeket ünnepelhessük az új esztendő első napjaiban.

Amióta gyerekeink vannak, természetesnek vettük, hogy a parókia belmagasságától függően minél látványosabb, impozánsabb karácsonyfával örvendeztessük meg őket. Pedig első közös karácsonyunkon, abban a penészes falú kőbányai albérletben egy parányi virágcserép mellett ünnepeltünk újszülöttünkkel. A fácskát nem hivalkodóan csillogó, színes üveggömbök díszítették. Feleségem saját sütésű mézeskalácsai csüngtek a gyermeknövény karjain. És milyen boldogság évről évre megcsodálni a nagyszülők házának udvarán hajdani első karácsonyfánkat. Bizony azóta már szép nagyra nőtt. Idei karácsonyunkon – immár jelentősen megszaporodott családi körben – nézegettük a régi fényképalbumokat. Elsőszülöttünk tizenharmadik születésnapját is most ünnepeltük. Kisebb testvérei érdeklődéssel nézegették a Margit kórház szülőszobájában és az akkori otthonunkban, az azóta is élő karácsonyfa mellett készült fényképeket. „Nahát, ilyen kicsi volt Bogi?” Jóleső érzéssel töltött el, hogy ennyi év után újra élő karácsonyfát díszíthettünk…

Néhány héttel karácsony előtt egyik presbiter asszonyunk megkérdezte, befogadnánk-e az ünnepekre egy kis jövevényt, melyet utána elvinnének és kiültetnének. Örömmel mondtunk igent, és nem elsősorban azért, mert így a fenyővásárlás terhétől és költségeitől is megszabadultunk. Szép, dús kis ezüstfenyőnk ugyanúgy illatozik, mint haldokló társai. Szebb, és nem pergeti a tűleveleit. Így nem azzal telt el a szent nap délelőttje, hogy a csikorgó hidegben a tavaly óta is élezetlenül eltett kisbaltával próbálom befaragni a szúrós, gyantás növénytetemet a pókhálóktól és portól éppen csak megtakarított állványba. Az élők közösségében ünnepeltük az örökkön-örökké élő születését… Tudom, hogy ezzel nem oldottuk meg a világ összes gondját. Még csak jelentős lépéseket sem tettünk környezetünk védelmében. Kozmikus méretekben semmi jelentősége sincs ennek a gesztusnak. Azaz lehet, hogy éppen „csak” kozmikus méretekben érthető ez az egész. Hiszen az Isten emberré lett. Méghozzá pont ezen a jelentéktelennek tűnő, kozmikus méretekben porszemnyinek sem számító bolygón. Értünk, emberekért. Azokért, akikre a teremtéskor a Mindenható rábízta a világot. Mi sem mondhatjuk hát jelentéktelennek egy kedves kis növény életét.

Bartha István