A hét témája

Mesélj arról, amikor te voltál kicsi, anyu! – ahogy a gyerekeink nőnek, egyre gyakrabban hangzik el a fenti kérés. És én megpróbálok visszaemlékezni valami szép, csillogó és színes jelenetsorra, ami érdekes lehet nekik. Aztán magam is elcsodálkozom, milyen kevés dolog maradt meg tisztán. Hosszú évek eseményei közül mindössze néhány van, ami emlékezetesnek bizonyult.

A karácsonnyal is hasonló a helyzet. Gyermekkorom jellegzetes ünnepi képe, ahogy a szikrázó hóesésben, hidegillatú csípős szélben a csillagos ég alatt ment a családunk a jeges úton végig a város utcáin, hogy meglátogassuk idős szeretteinket. Először a nagymamákat sorban, aztán a keresztszülőket, magányos koros rokonokat. Átfagyva érkeztünk meg, kimerülten, piros orral, de a házban mindig ott várt minket az illatos diós-mákos bejgli meg egy örömtől ragyogó kedves ráncos arc, amitől felmelegedett a bensőnk. Mi, gyerekek sokszor kelletlenül és morcosan indultunk a nagy útra, sajnáltuk a tévé csábító ajánlatát kihagyni, de estére mindig fáradt, ám győzelmes csapatként tértünk vissza kis házunkba. A kihagyhatatlan filmek közül mára talán 6-8-at tudnék felidézni, a többi nyomtalanul tűnt el az emlékezetemből, ezeknek a téli estéknek a képe azonban ma is a szeretet ízét idézi fel bennem.

Az ajándékok is különösek. Sok szép könyv, játék, ruhadarab került a fa alá és a születésnapi asztalra az évek során, mégis nagyon kevésre tudok visszaemlékezni közülük. Feledhetetlen viszont a piros sapkás télapóbaba, amit anyukám esténként maga varrt kézzel. És a hegesztő-szemüveges Mikulás, aki évente felkeresett kislánykoromban, és akinek a hangja olyan nagyon hasonlított az apukáméra. Örömmel gondolok vissza Terezára, egy kedves olasz nénire, aki hegyi táborunkban beteg, fájós torkomat igazi anyai szívvel bugyolálta be egy óriási zsebkendőbe. Sohasem felejtem el Csabát, a kisfiút, aki – amikor egy távoli aprócska faluban idegenként úgy gyötört a magányosság – egy kis kosár erdei szamócával kedveskedve vidított fel. Jól emlékszem Pálmára, aki az első kollégiumban töltött születésnapomon egy lufival lepett meg, melyet a tanév végéig, 9 hónapon át őriztem gondosan vigyázva a ruhásszekrényemben. És ma is mosolyra indít a gyönyörű torta emléke, amit egy drága testvér azon a nehéz karácsonyon sütött a családunknak, amikor a szüléstől még gyengén érkeztünk meg a kórházból második kisbabánkkal.

Őrzöm a férjem vőlegénykori szerelmes leveleit, egy-egy kedves barát innen-onnan hozott „gondoltam rád” kavicsát, a kicsinyeink első nekem készített irkafirka rajzát. És valahol a lelkem mélyébe rejtve velem vannak az együtt érző kézszorítások, a melegséget sugárzó szeretetteljes tekintetek, biztató szavak, baráti ölelések, a rég elszáradt mezei virágcsokrok mézillata, a hűslombú fák alatti erdei kincsgyűjtő séták hangulata, az anyák napi versek szívszorító édes zamata. Különös, rejtélyes, hogy mi lesz emlékké.

Sok mindent felejtünk, az ajándékok többsége is elavul, eltűnik a számtalan minket érő hatás ködében, de a szeretet és az abból fakadó apró mozdulatok, pici jelek megmaradnak. Ezek az igazán emlékezetesek, minden más elmúlik. Szánjunk hát több időt idén egymásra, és kevesebbet a megfelelő tárgyak fellelésére. Ajándékozzunk – évközben is – maradandót: figyelmes szeretetet!

Füller Tímea