Keresztény szemmel

Gimnáziumi lelkészként és tanárként a legkülönbözőbb témákról beszélgetek diákjaimmal. És rengeteg témáról nem, pedig kellene. Karinthy szavaival élve: nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.

Immáron egy éve, hogy nem tudok valamit megfejteni, hiába töröm a fejem. Akkor voltunk az egész osztállyal éjszakai túrán. Emlékszel? Nem volt hosszú túra, talán másfél óra a mecseki hegyekben. És akárhogy próbáltuk, nem sikerült Téged rábírni arra, hogy tedd már el a mobilodat – kérés, nevetés, szigorú hang, semmi nem segített. Nem telefonálni akartál, egyszerűen azt nézted, hogy hol van és hol nincs térerő. És mivel hegyek-völgyek között vezetett az utunk, a Te arcod szinte lépésenként komorult el vagy derült föl aszerint, hogy benne voltunk-e épp a „hálóban”, vagy kiléptünk belőle.

Ezen tűnődöm néha azóta is: mi történt Veled? A legjobb válasz az, hogy csak mulattatott a helyzet, ahogy a lefedettség a hegyek között méterről méterre változik. Ha ez így van, nincs különösebb baj, csak annyi, hogy kimaradtál rengeteg jó élményből: nem tudtál figyelni az éjjeli erdő neszeire, az alaktalan, torz foltokból lassan kibontakozó fákra, bokrokra. De néha az volt az érzésem, hogy többről van szó, hogy komolyan kétségbeesel azért, mert nincs térerő, és a lefedettség legkisebb jelére is úgy tekintesz, mint aki újra biztonságban érzi magát.

Pedig hát ott, az erdőben az éjszaka közepén kit érdekelt, hogy lehet-e telefonálni? A fák, a madarak akkor is itt éltek, amikor még senkinek nem volt mobilja, és tegyük hozzá, még csak nem is hiányzott. Az erdő itt állt Bornemissza Gergő idejében is, és itt fog állni, amikor már megint senkit nem fog érdekelni az, hogy van-e térerő vagy nincs. Ott, akkor a fák voltak a fontosak, a barátok, az éjszakai erdő félelmetes és felemelő hangulata – az, hogy együtt volt az egész osztály. Te mégis úgy viselkedtél, amikor eltűnt készülékedről a jel, mint Jónás a cet gyomrában: elvesztem, eltévedtem, nem vagyok a térképen, kikerültem az élet forgatagából, mi lesz velem? – ezt tükrözték mozdulataid.

Nyugtass meg: Te ugye azért nem csak ilyen külső és valójában lényegtelen „hálókba” rejtve érzed magad biztonságban? Vagy tényleg akkor vagy otthon, akkor érzed magad a helyeden, ha valaki ezt megmondja Neked, és tényleg megijedsz, ha azt hallod, most lementél a térképről, vagy nem ismerlek…? És ez a valaki tényleg egy lényegtelen figura kell, hogy legyen, aki valami miatt most éppen nagyra nőtte ki magát?

Persze én is örülök, ha tudok telefonálni, amikor akarok. De csak ekkor érdekel, hogy „lefedettségben” vagyok-e – a világot körülöttem nem ez szervezi kész egésszé. És szörnyűnek érezném, ha ettől függne mindenkori lelkiállapotom, a világban betöltött helyem. Persze most nem csak egy mobilszolgáltatóról beszélek: életem során már annyian rá akartak venni, hogy hozzájuk mérjem magamat! Divat-, zenei és lelki diktátorok keresztezték utamat, akik el akarták velem hitetni: lekerülök a térképről, elveszek, ha nem maradok meg az ő hálójukban. Volt, amikor néma vagy éppen kimondott követelésük lepergett rólam, és volt, amikor szinte belebetegedtem, hogy elhittem nekik: hozzájuk hasonlóvá kell válnom. És igazi önmagamat mindig akkor találtam meg, amikor rájöttem: nem ők a fontosak, nem abban a hálóban kell benne lennem, amit ők szőttek nekem – „elég” egy sokkal fontosabb Valaki által alkotott szőttes részesévé lennem. Nem értem azokat, akik raboknak tekintenek mindenkit, akik az Egyetlenhez ragaszkodnak, mintha nem lenne sokkal nagyobb rabság elhinni, hogy mindenféle tiszavirág-életű hálók és hálózatok, divatok és eszmék koordináta-rendszeréhez kell mérnem magamat.

Tedd hát el a mobilodat, ha éppen nem akarsz beszélni rajta – használd, de ne engedd, hogy ő irányítson Téged! Hidd el, nem mész le a térképről, ha épp kisétálsz a lefedettségből. Elég, ha annak az Egynek a fedésében vagy.

Hegedűs Attila