Keresztény szemmel

A Szentírás első fejezetei nemcsak egyszerűen a régmúlt eseményeiről számolnak be, hanem az emberi létezés nagyon mély (ős-őstörténeti) igazságairól is. Aki az Isten Igéjén kívül saját élete történéseire is komolyan odafigyel, újra és újra szembesülhet a Szentírás hitelességével. Isten vonzásából kiesve vagy kilépve ma is olyan botorkáló az életünk, mint az első emberpárnak. Életünk nagyobb része ma is elrejtőzködés, ha nem is tudatosul bennünk, hogy ezt ugyanúgy Isten elől menekülve tesszük, ahogy régen. Aztán ott van Kain és Ábel története. Szomorú statisztikák számolnak be arról, hogy ezen a teremtett világon minden tizenötödik másodpercben éhen hal egy kis Ábel. Szinte refrénszerűen ismétlődnek meg az őstörténet eseményei. Szerencsénkre azonban Isten hívása is felcsendül a refrénben. Ahogyan régen, ma is keres bennünket. Ma is hangzik a kérdés: hol vagy? Ez a Teremtő őstörténete. Isten létezésének nagyon mély igazsága.

De vajon meghalljuk-e még ezt a kérdést? Mi, Ádámok, akiknek először szólt a kérdés.

Az egyházak az elmúlt évtizedekben sokat tettek annak érdekében, hogy a nők egyenrangú tagjai legyenek a keresztény közösségeknek. Különböző szervezetek jöttek létre, és programok valósultak meg azzal a céllal, hogy a nők hallassák hangjukat, és – reménység szerint – jobban meghallják Isten hívó hangját. De kik gondozzák a férfiak hallását?

Nemrég kaptam egy kis könyvecskét. Egy olyan országból, ahol a férfiakról úgy beszélnek, mint az egyház elfelejtett bárányairól. Ők most vették észre, hogy eddig csak nőknek szerveztek külön bibliaköröket és csendesnapokat. A templompadokban már alig ülnek férfiak… Az egyház falain kívül pedig egyre gyakrabban beszélnek a férfiak identitáskríziséről. (Valami összefüggés lehet a kettő között…) E talán nem is egészen új jelenség orvoslására írt Martti Pitkänen, Helsinki egyik gyülekezetének lelkésze a Tízparancsolatról egy olyan magyarázatot, amely csak férfiaknak szól. Minden egyes parancsolathoz egy fiktív történetet írt, amelyben akinek szüksége van rá, magára ismerhet. Tabuk és frázisok nélkül, őszintén és mai megfogalmazásban. Majd ezt a történetet alapul véve elmélkedik tovább a parancsolatról, hogy az minél élőbb és megszólítóbb legyen a mai finn Ádámok számára. A harmadik parancsolatról szóló elmélkedését szeretném az alábbiakban röviden összefoglalni.

Fiktív történetében egy Eino nevű középkorú férfiról ír, aki vállalkozóként egy kis boltot üzemeltet. Sajnos már csak egyedül, mert felesége lelkileg belerokkant egy korábbi vállalkozásába. Most sem megy igazán az üzlet. Alig van forgalma, és a kemény verseny miatt az árrést is alacsonyan kell tartani. A multik mindenkit elcsábítanak. Néha a barátok ugyan bejönnek a boltba, de ahelyett, hogy vásárolnának nála, a pénzüket inkább a pénznyerő automatába dobálják. Mindennap 10 és 21 óra között nyitva kell tartania az üzletet, hogy valahogy eltartsa a családját.

Eino furcsállotta azt a vitát, amit a szabadnapokról folytattak a médiában. Még az egyházak is beleszóltak, de úgy tűnt, hogy ők inkább a fix fizetésű dolgozók szemszögéből vizsgálták a kérdéseket. Bár Einónak nem volt különösebb baja az egyházakkal, azt mégis meg kellett állapítania, hogy az egyéni vállalkozók problémáihoz nem sokat értettek. Azzal persze ő is egyetértett, hogy a pihenés jó dolog. Két betévedt vásárló között ő is pihenni szokott, a pultra támaszkodva, kibámulva az ablakon. Igaz, ezek a szabad órák egyre kevésbé jelentettek pihenést, hiszen a gondolatok mégiscsak zakatoltak tovább a rosszul menő üzlet körül. Nem is marad hátra más segítség, amely meg tudná menteni az üzletet és saját családi életét, mint a 6-os lottó…

Isten alkotói jogát gyakorolva szükségét látta annak, hogy használati utasítást adjon a teremtett világhoz. Idetartozik a harmadik parancsolat is. Az új finn káté így ír erről: „Isten adta az embernek a munkát és a pihenést egyaránt. A pihenésbe más is beletartozik, nem csak az alvás és a test nyugalma. Az Isten előtti megállásban rejlik a pihenőnap legmélyebb értelme. […] A vasárnap elkülönítése a hét többi napjától arra is emlékeztet bennünket, hogy közös pihenőnapra is szükségünk van. Isten azt szeretné, hogy mindenkinek legyen lehetősége arra, hogy megpihenjen.” Nyilvánvaló, hogy Isten szándéka jó. De mintha mégis olyan nehéz lenne ezt a jó szándékot a magánvállalkozók életére alkalmazni. Sokszor a jó szándék megértésénél nagyobb a félelem, hogy a hét legjobb vevője éppen akkor akar betérni az üzletbe, amikor az zárva van. Hogyan lehetne ezt a félelmet csökkenteni? Hogyan lehetne Isten jó szándékát jobban megérteni? Ha legalább a papok jó példával járnának az emberek előtt. Ha több embert láthatnánk, akik eljutnak a pihenőnap legmélyebb értelméhez. Talán akkor jobban sikerülne elkülöníteni a vasárnapot a hét többi napjától.

A szerző kérdésekben megfogalmazott gondolatai végén egy régi személyes élményét is felidézi. Egyszer egy gazdálkodó megkereste őt a hivatalban, és a következő kérdést tette fel: Lelkész úr, melyik számít bűnnek? Ha eljövök vasárnap az istentiszteletre, és egész idő alatt a földjeimre gondolok, vagy ha vasárnap kimegyek a földekre, és ott Istenről elmélkedem? Vajon a férfiak nem azért maradnak el az istentiszteletekről, mert azt érzik, hogy a lelkészek is inkább saját földjeiken lennének?

Isten kérdez, s az ember válaszol. Isten kérdése kegyelem. Az ember válasza titok. Titok, mely egyszerre nagyon személyes, és mégis oly sokakat érint. Ezért jó közösen is keresni a legszemélyesebb válaszokat. Joób Máté

Joób Máté