Élő víz

"Az énekesek (...) fel voltak mentve minden egyéb alól, mert éjjel-nappal ez a feladat volt rájuk bízva." (1Krón 9,33)

Micsoda luxus! Semmi egyéb tennivaló, csak énekelgetés!? Több ezer éve, egy ingerszegényebb világban még megengedhették maguknak Izrael fiai, hogy az énekeseket minden más feladat alól felmentsék. Mára odáig fejlődtünk, hogy ha valaki egyszerre csak egy dolgot végez, és közben dudorászik, rá lehet lőcsölni még két-három tennivalót. Aki énekelni tud munka közben, azt még meg lehet pakolni, hiszen jó a kedélye, teherbírása. Tényleg fejlődés ez?

Az Ószövetséget böngészve megdöbbentem azon, micsoda tekintélye volt az énekeseknek. Mennyire fontos szerep jutott nekik harcban és békében, munkában és pihenésben, bűnbánatban és örömben! „Mert királyi parancs és szigorú rendelkezés szabályozta az énekesek napról napra végzendő teendőit.” (Neh 11,23)

Hiába, más világot élünk. Vagy mégsem? Vannak helyek, ahol az éneklés ősi becsülete ma is megvan? Vannak napok, amikor minden egyéb feladat alól mentesülünk, és csak énekelünk? Igen. Ilyen napokat élt át a nagytarcsai gyülekezet Jubilate kórusa nemrégiben. Mindent hátrahagyva (gyerekek, kert, szántóföld, határidős munkák, intéznivalók) elvonultunk a fóti kántorképző falai közé, hogy csak énekeljünk. Főfoglalkozásban, munkaidőben. Ráadásul nem is szégyelltük magunkat e miatt a luxus miatt – azért nem, mert Isten jelenléte egyértelmű volt számunkra. Mert Urunk jóváhagyása és tetszése kísérte ottlétünket. Mert baráti társaság helyett közösség lettünk újra.

Az együttlét fedőneve „CD-felvétel” volt, az énekeskönyv dallamait tartalmazó kazettasorozat egy újabb darabjának elkészítése. Erre szólt a mandátumunk. El is készült – ez itt a reklám helye. Ám azt csak mi tudjuk, mi zajlott bennünk felvétel közben.

Megtanultuk, mit jelent a készenlét: úgy elhelyezkedni, úgy tartani a kottát, úgy venni a levegőt, hogy bármikor kell is kezdeni, egyszerre szólaljon meg az ének első hangja. A feszült figyelem, a készenlét pedig nem elhanyagolható dolog a hívő ember életében.

Megtanultuk, hogy a karvezető kezén kívül egy másik kéz is létezik, melynek még a vezénylő karok is alá vannak vetve. Ez a kéz megvárja a teljes csendet. Ez a kéz akkor int, amikor nem zörög a papír, nem énekel a rigó, nem mászik légy az ablakon. Van ideje, hogy kivárja az alkalmas pillanatot. Ám ha int, akkor kezdeni kell.

Megtanultunk egy helyre nézni. A felvétel perceiben nagy a tét. Nem hagyható ki egyetlen irányadó kézmozdulat sem. S hogy az egy helyre nézés jobban összeköti az embereket, mint az egymásra nézés, ez régi tapasztalat.

Megtanultuk értékelni énekeinket. Az ember kedvtelésből maximum egyszer énekel végig egy éneket az énekeskönyvből, de legtöbbször megakad az első versszak végén. Ám munkaként, szolgálatként énekelni másként kell. Ha szükséges, négyszer-ötször is végigéneklendő minden strófa, míg elfogadhatóan precíz lesz a felvétel.

Sok ének elsőre jólesett. Másodszorra unalmas volt. Harmadszorra élni kezdett. Soha fel nem ismert érték tárult fel az ismerős szókapcsolatok, éneksorok mögött. A záró áhítat keretében egy altos (az alt szólamból egyébként sok jó megjegyzés szokott kiszivárogni) elmondta, hogy a 263. ének akkor jelentette a legtöbbet számára, amikor harmadszor énekeltük. Éltető volt többször is rögzíteni: „Sion, addig meg nem dőlhetsz, míg oltalmad Istentől lesz.” Ezt az élményt az ember egyetlen felületes, elkalandozó éneklés során nem biztos, hogy megkapja.

Cantate vasárnapján a Jubilate énekkar azt üzeni minden hazai dalostársának:

Tanulj meg készen lenni – Urad számára!

Tanulj meg arra a másik Kézre, Isten intéseire figyelni!

Tanulj meg oda nézni, ahová embertársad néz – hátha jobban megérted őt!

Tanuld meg értékelni, felfedezni, amit annyira megszoktál!

Bálint Józsefné