Keresztutak

Dinnyés József nagyszívű és szabad ember. Olyan keresztény és olyan magyar, akinek lelkével-kincseivel, verseiben-dalaiban tulajdona az egész, a határtalan Magyarország.

– Közhelynek tűnhet, de örök igazság: ismerni kell ezt a kis hazát. Ez elsősorban nem a tájat, műemlékeket, nem a folyókat és völgyeket, nem a köveket és épületeket jelenti, hanem a tájnyelvet, amely segít igazán megérteni az írott szavakat. A költészetet, azt a sajátos híradást, ami a tiszta szó forrásához vezet bennünket. Mostanában arról próbálom meggyőzni a versmondókat, színészeket, hogy mielőtt egy verset megtanulnak, előtte nézzenek utána: költője honnan származik, hová való. Annak a tájnak a nyelvét igyekezzenek elsajátítani, aszerint hangsúlyozzák a költeményt. Ha például egy Berzsenyi-verset kemenesháti tájszólásban olvasunk, elősejlenek a hexameterek, feléled a szöveg. Ha mindezt pestiesen mondjuk, mekegjük-makogjuk, akkor bizony meghal a vers.

– Tudom, hogy egy időben az Izraelben élő magyar zsidó költők verseit gyűjtötted, de legalább ilyen jól ismered a kárpátaljai, az erdélyi vagy mondjuk a nyugati magyar irodalmat. Meddig magyar a magyar?

– Egy tanulságos történettel válaszolok. A szarvasi rabbi fia, az annak idején Izraelbe kivándorolt kiváló költő, Itámár Jáoz-Keszt írja Éjjeli kísértés című versében, hogy egy éjszaka felébredt, mert valami motoszkálást hallott a lakásban: „És íme, rég-felejtett könyvek léptek elém, zsibongó elégtételt követelve, ama régi, megtagadott anyanyelvemen írt kötetek tusázva szeretetért”. Az otthonról, Magyarországról hozott könyvek fellázadtak a szekrény aljában. Olyan ember ír erről, aki csak azért, hogy megélhessen, három nyelven beszél. Sőt, ha köze van mondjuk az utcaseprőhöz, akkor még arabul is megtanul. Itámár Jáoz-Keszt szerint az a fontos, hogy az ember milyen nyelven álmodik. Ha magyarul, akkor – vagy inkább addig – még biztosan magyar.

– Őszinte bizonyságtétel, sajátos hitvallás zsoltáros lemezed. Tizenhat zsoltár, amit a „Szentzi Molnár Albert által magyar versekre fordíttattak és rendeltettek” közül kiválasztottál.

– Dávid király versei Szenczi Molnár Albert fordításában jutottak el hozzám. Reformátusként ez így természetes. Megdöbbentett, hogy énekeskönyveinkben jelzések mutatják, hogy hol hiányzik egy-egy versszak. Vettem a fáradságot, és a százötven zsoltárverset összevetettem a Károli Gáspár-féle fordítással – mondhatjuk úgy is: prózaverseivel –, ahol a teljes szöveg megtalálható. Ennek énekelt változatai a Szenczi-zsoltárok. Mint említettem, megdöbbentett, mert azok a versszakok hiányoznak, amelyek vagy szellemi, vagy pedig fizikai önvédelemre buzdítják a hívő embert. Sajátos nyomozásomból kiderült: a Rákóczi-szabadságharc után a magyar nyomdászat és a bécsi spionszervezet között kialakult egy összeesküvés, ennek nyomán a felségsértőnek vélt vagy ítélt versszakok szép lassan kikoptak a zsoltárokból. Ha valamelyik gyülekezetben énekelték, azt a besúgók azonnal jelentették. Tehát a tiltás a kommunista időknél jóval korábbi korszakokban gyökerezik.

Bizonyságtételem lényege, hogy mindenkinek joga van a szellemi és a fizikai önvédelemre. Számomra a legújabb hittétel az emberi jogok nyilatkozata, amely kimondja, hogy jogom van megvédeni magamat. Nekem pedig az ötezer éves, százötven zsoltárba „préselt” zsoltár alapján kötelességem önvédelemre buzdítani az embereket. Ha nem ezt teszem, hanem helyettük akarok harcolni, helyettük akarok valamit kimondani, akkor fejjel megyek a falnak, és mártír vagyok, amitől ugyan felértékelődik a személyem, de az ilyen áldozat teljesen felesleges. Visszatérve a bizonyságtételre: sajnos azt tapasztalom, hogy a templomokban még ma sem az eredeti formában éneklik a zsoltárokat. Ezért járom a gyülekezeteket, ezért éneklem előszeretettel a Szenczi Molnár-féle bizonyságtevő verseket.

– Önvédelem. Az új Európában miként látod a magyarság jövőjét?

– Bármilyen meglepő: féltem a kisiskolákat, hiszen azok lehetnének az elitoktatás bölcsői. Onnan nőhetnének ki a kis Móra Ferencek, Tömörkények és a kis Gárdonyi Gézák, hogy maradjunk az irodalom tanítós vonulatánál. Vagy ha más oldalról szemléljük a „bölcsőt”, akkor Erdélyből a kis Sütő Andrások, Felvidékről a kis Tőzsér Árpádok, a kis Vári Fábián Lászlók pedig Kárpátaljáról. A nagy iskolákban ezek a kis lelkek a csoportos lélektan áldozatává válnak, s csak százszor nagyobb erővel tudnak kiemelkedni a sokaságból. Ez az erőfeszítés az egyénnek és nem a közösségnek hoz jobb eredményt. Közösség? Erről jut eszembe, hogy Európa még nem számolta meg azokat az adományokat, amelyek a közösség tagjaitól származnak, amit tőlük kapott. Amíg ezt nem vette számba, és népei sem „leltározták” még végig, hogy mit adtak egymásnak, addig torz az egyensúly. Sokszor emlegetem, amit egy elődünk már régen megfogalmazott: aki magyarnak hitvány, az embernek is az. És ez minden népre igaz!

Gülch Csaba