A hét témája

Kettős elhagyatottság

Miközben aggodalommal figyeljük az iraki híreket, könnyen áldozatául eshetünk a tömegtájékoztatás kínálta leegyszerűsítéseknek, melyek Irakot mint kizárólag moszlim országot mutatják be. Néhány tudósítás kitér ugyan az iszlám két irányzatának (a szunnitának és a síitának) a jelenlétére, sőt talán megszólalnak aggodalmas hangok az Irakban található, felbecsülhetetlen kultúra- és vallástörténeti jelentőségű helyszínek (Ur, Káldea, Ninive, Babilon, Medina) biztonsága védelmében, ám alig-alig esik szó az Irakban élő keresztényekről. Nem véletlen, hogy Dietrich Werner német teológus az iraki kereszténységről szóló cikkében arról írt, hogy a "Nyugat feledése és hallgatása falának" az áttörésére van szükség (Zeitschrift für Mission, 2002/4).

Irak tehát egyáltalán nem homogén moszlim ország: hivatalos adatok szerint 14 keresztény felekezet van jelen a Tigris és az Eufrátesz mentén elterülő országban. A 20-21 milliós lakosságnak mintegy 3,6-3,8 %-a: kb. 800 000 lélek tartozik valamelyik keresztény felekezethez. A hivatalosan elismert keresztény egyházak egyike a Nemzeti Evangéliumi Protestáns Egyház is.

Az iraki kereszténység döntő többségét azonban a Keleti Asszír Katolikus Egyház (Assyrian Catholic Church of the East /Chaldeans/) teszi ki. Ez az egyháztest eredetét egészen Tamás apostolig vezeti vissza, s annyi bizonyos, hogy a tanításában ma is monofizita elemeket őrző ősi egyház létrejötte az V. századi egyetemes zsinatok által kiközösített nesztoriánusok keleti missziói munkájának köszönhető. Az egyház 1533 óta elismeri a római pápaságot és a babiloni patriarcha fősége alatt végzi szolgálatát. Érdekes megjegyezni, hogy ez az egyetlen egyház ma, amely liturgiáját az Úr Jézus Krisztus anyanyelvén: arámul végzi. Az egyház életére jellemző az egyszerűség: templomaikat nem díszítik képekkel és szobrokkal. Nagy hangsúlyt fektetnek továbbá az Isten egységéről szóló tanításra és ennek jeleképpen egy ujjal vetnek keresztet. Fontos számukra az ősegyházhoz való kötődés is: a hagyomány szerint az első úrvacsorából a tanítványok megőriztek egy kevés kenyeret, melyet aztán belekevertek a következő úrvacsora kenyerének tésztájába, s ez a folyamat máig is tart, szimbolizálva a folytonosságot.

Irakban a keresztények gyakorolhatják a vallásukat a liturgikus élet és az ehhez tartozó oktatás keretei között, az egyéb vallásos összejövetelekre azonban csak igen korlátozottan van lehetőség. Az eredetileg világi politikai berendezkedésű országban a ’90-es évek óta iszlámreneszánsz tapasztalható, így a keresztény misszió előtt bezárultak az ajtók, s a keresztények száma is csökkenni kezdett: 1980 óta mintegy 200 000 lélekkel fogyatkozott meg Krisztus iraki követőinek a serege.

Az első Öböl-háború elvesztése és az embargó által konzervált szembenállás miatt a keresztény egyházak elfogadottsága sokat romlott Irakban, hiszen az iszlám logikája szerint gondolkodó többség nem tesz különbséget egyház és állam között: sokan az iraki keresztényeket vallásuk miatt eleve a nyugati hatalmakhoz hű, tehát számukra ellenséges elemekként kezelik (bár ellenpélda is van: az iraki kormány egy volt vezető tisztviselője maga is keresztény).

Az iraki kereszténység tehát létezik, s bár az ősegyház koráig visszanyúló hagyományait mindeddig sok történelmi viszontagság közepette is megőrizte, ma kettős elhagyatottsággal kell szembenéznie: a nyugati egyházak mintha megfeledkeznének keleti testvéreikről, míg saját népük egyre inkább idegennek tekinti őket. Most, amikor a televízió képernyője újabb és újabb tudósításokat közvetít otthonainkba, nem feledkezhetünk meg háborúságot szenvedett testvéreinkről.

Gonda László (Reformátusok Lapja)