A hét témája

Az iraki események még mindig az első helyen szerepelnek a hírekben, de az embereket kezdi egyre kevésbé érdekelni a dolog. Normális érzésű emberként én sem örülök egy háborúnak, ártatlanok, emberek halálának, annak, hogy egy vélt vagy valós igazság nevében egy hihetetlenül gazdag ország nekizúdul egy „engedetlenkedő” diktátor miatt egy másik országnak. Az jut eszembe, hogy az „igazság bajnokainak” miért nem fájt 40 évig a mi nyomorúságunk? Miért nem fáj nekik egy milliós áldozatokat követelő afrikai törzsi háború, miért nem fáj az észak-koreai éhező és éhen haló gyerekek tömege, akiknek szüleit szintén egy diktatúra ölte meg, majd kitaszította őket a biztos pusztulásba? Miért nem fáj az, hogy egy hatalmas ázsiai országban jogi végzettség nélküli bírók ítélnek halálra embereket politikai okok miatt? Mert ezek egyike sem „fáj” annyira, hogy nekiessenek. Tulajdonképpen még sosem volt annyira „békés” a Földünk, mint most. Mert most tévén nézhetünk egy háborút, és senki sem fél attól, hogy egy újabb világégés lesz belőle – ha nem tetszik, csak megnyomjuk a távkapcsolót.

Aki tanult közgazdaságtant, tanulnia kellett a II. világháború utáni gazdasági változásokat, a különböző szervezetek, uniók kialakulásának folyamatát. Nem szeretnék belemenni a részletekbe, csak annyit hadd mondjak: az Európai Unió gondolata abból a csírából indult el a háborút követően, hogy „soha többé ilyet”. Azok az országok, amelyek nem a szocialista táborhoz tartoztak, árgus szemmel kezdték figyelni egymás acél- és széniparát, nehogy valamelyikük titokban felfegyverkezzen. Apró lépésenként kialakult az a gondolat: ha létrehozunk egy „Európai Egyesült Államokat” (és ezen felül egy egységes Földet), ahol sem határok, sem vámok nem lesznek, így minden mindennel összenő majd, az emberek szabadon mehetnek oda, ahova akarnak, és a szívüknek kedves földjüket nyugodtan érezhetik a magukénak, akkor majd nem lesz ok – de lehetőség sem – háborúra, hiszen önmagunk ellen hadakoznánk.

Tudomásul vesszük-e vagy sem, de tény: a világunk túlszabályozott, összezsugorodott, a fő politikai döntések is a tőzsdék árfolyamaitól függenek. Egy kibogozhatatlan marionettzsinór-tömegre kötözte fel magát a világ, és senki sem mer arra gondolni, mi lenne, ha a saját zsinórját elnyisszantaná. Ennek létrehozása nagyon sokba került már, így a politikusok és pénzemberek lábán kényelmetlen „bütyök” egy diktátorocska, akinek csak annyival nagyobb a jelentősége egy másiknál, hogy a föld egyik legnagyobb olajmezője fölött uralkodik. A világnak az a szeglete a fekete aranyból származó jövedelem miatt gazdag. (Nem szegény, ahogyan sokan hiszik! Elég megnézni a statisztikai adatokat, az egy főre jutó jövedelmek alakulását. Például 1995-ben Irakban 3654 [!] dollár, míg Magyarországon 3010 dollár volt a GNP.) Sok ottani országban a jövedelem alanyi jogon jár, dolgoznia egyetlen állampolgárnak sem kell, mindent vendégmunkások végeznek. Hol nyomorog akkor a nép? Ott, ahol a vezető nem népe javára fordítja országa javait, hanem fegyverekre, hogy leverje a lázadókat, megtámadja szomszédait, és palotákat, atombunkereket épít, holott népe éhezik, és gyerekek halnak meg a gyógyszerhiány miatt.

Lehet-e igazságos egy háború? Nem! Örülnünk kell-e annak, ha a „Nagy Testvér” újabb típusú békét (Pax Americana) kényszerít a világra? Azt hiszem, nem. De ülhetünk-e ölbe tett kézzel, ha az orvos közli velünk: súlyos kór támadta meg szervezetünket, műteni kellene? A világ megannyi szállal összeöltött gazdaságainak egysége a test, és az olajellátásban keletkezett zavar a „kór”. Akár tetszik nekünk, akár nem, akár megértjük, akár nem, mi is haszonélvezői vagyunk ennek az „új rendnek”, kényelmünk, jelenlegi életformánk nem létezhetne nélküle. Kegyetlen a diagnózis? Igen. Mennyire szép is lenne, ha szétoszthatnánk mindenünket, és követhetnénk Jézust, ahogyan tanította. De ezúttal nemcsak színből, hanem szívből is. Mert sajnos hiába tudjuk, hogy minden hatalom az Övé, és akkor lesz vége ennek az „új rendnek” is, amikor Ő akarja, bénává dermeszt minket a felismerés: ha szív szerint akarjuk követni Őt, akkor mindent fel kell áldoznunk, ami jelenlegi anyagi létünket, kényelmünket jelenti.

Dr. Ajtony Zsoltné