e-világ

„Az egyházak közreműködési szerepe a mai magyar társadalomban” címmel rendezett konferenciát a Magyar Művelődési Intézet május 6–7-én az egri Kálvin-házban a helyi református egyházközség segítségével. A konferencia szervezői két evangélikus előadót is meghívtak. Dr. Frenkl Róbert a média kultúraközvetítő szerepéről, míg Kiss János kecskeméti lelkész az egyház szervezetében működő közösségi életről fejtette ki gondolatait.

A lelki kultúra ápolása az egyházak – és az egyházi média – evidens, természetes feladata. A nemzeti kultúrában, a lelkiségben meghatározó az egyházi élet. Ha van hiányérzetünk a lelkieket illetően, ez az egyház kultúraközvetítő szerepének a deficitjét is jelenti. Talán meglepő, de ebben a kultúrában az ősi, egyben a világon mindmáig a leginkább elterjedt média maga a Szentírás. Az egyház kultúraközvetítésének a hitelét, erejét a Szentírás szellemisége adja, illetve az ebben megnyilvánuló mindazon kulturális érték, amely azok számára is jelentős, akik eleve nem hittel közelítenek a Bibliához.

Az elmúlt évtizedekben az írott sajtó mellett az elektronikus médiumok, a rádió és különösen a televízió vált meghatározóvá az információáramlásban. Ez rendkívüli módon kiemeli a médiának a kultúraközvetítésben való jelentőségét.

A világi sajtó bulvárosodása megnövelte az egyházi médiumok szerepét, felelősségét. Anélkül, hogy túlzott terhet rónánk az egyházi sajtóra, meg kell fogalmaznunk azt az igényt, hogy ha valaki „csak” egyházi médiumokból informálódik, az is teljes képet kell, hogy kapjon a hazai és a nemzetközi életről.

A média kultúraközvetítésben betöltött szerepét a kultúra fogalmának legáltalánosabb értelmezésével kell megközelítenünk.

Alapvető a mindennapi kultúra, a magatartás- és viselkedéskultúra, a formák iránti igényesség. Fontos a mintaadás, a pozitív személyiségek bemutatása, ezért is örvendetes például a Magyar Rádió Aranyemberek című sorozata. Szükség van a pozitív mintákra.

Kívánatos lenne az egészséges életmódnak, az egészség- és testkultúra értékeinek az egyházi médiumok segítségével történő közvetítése. Bizony az e téren meglévő elmaradás is szerepet játszik a magyar népesség kedvezőtlen megbetegedési és halálozási adataiban.

Az iskolák, a gyülekezeti közösségek – elsősorban is az ifjúsági csoportok – természetes terepei az öntevékeny művészeti csoportoknak. Számos énekkar, zenekar, irodalmi kör működik. Ezekről nem elsősorban az országos médiumok szolgálnak híradással, hanem a helyiek – hírlevelek, újságok, települési rádiók, kábeltévék egyaránt. A lokális energiák mozgósítása segíthet a globalitás negatívumainak – magányosodás, személytelenség, elidegenedés – kompenzálásában.

Természetesen fontos az elit kultúra értékeinek a közvetítése is az egyházi médiumokban, mind a hazai, mind az egyetemes kultúrát illetően. Különösen szép és hálás feladat a saját egyházi élet kulturális eseményeiről beszámolni (például hírt adni a Bach-hétről és az Evangéliumi Színház darabjairól).

Ugyanakkor szembesülnünk kell az egyházi médiumok kultúraközvetítő szerepének csapdáival, korlátaival is.

Ilyen gond a fundamentalizmus. A kultúraközvetítés nyitottságot, tágkeblűséget igényel. „Csak aki korán tanulta meg, hogy lelkét messze kifeszítse, tudja később magába fogadni az egész világot” – írta Stefan Zweig. Az a probléma, hogy amíg a hitvallásunk közös azokkal, akik úgy vélik, hogy Krisztus keresztje mindenre megoldást ad, addig az ő számukra ezen igazság mechanikus értelmezése akár szükségtelenné teszi a kultúra számos értékét.

Így érthető, hogy a gyakorlatban mekkora gondot okoz a szerkesztőknek a fundamentalisták kritikájától való félelem, akik a sokszínűség egészséges törekvésében azonnal az elvilágiasodás rémét vélik felsejleni. Bizony szomorú, ha az egyházi médiumok szerkesztőiben hasonló védekező mechanizmusok alakulnak ki, az ideológiai pressziótól félő öncenzúra reflexei, mint amelyek a diktatúra évtizedeiben voltak jellemzőek a sajtóban.

Inkább pozitív előjelű probléma a nemzeti és az egyetemes kultúra megfelelő képviselete, a helyes arányok megtalálása. Az egyházaknak meghatározó szerepe volt a magyar művelődéstörténetben, ugyanakkor az egyetemes kultúrában is. Sajátos felelősségünk – ma különösen is – a magyar nyelv ápolása, a nyelvi kultúra értékeinek a megőrzése, fejlesztése. Különösen nagy az igehirdetők – de minden médium – felelőssége az élő nyelv értékeinek a közvetítésében. Tiszteletreméltóak azok, akik képesek a mai embert elérő élő nyelven szólni, írni, és nem archaikus „egyházi” nyelven beszélnek.

Remélhető, hogy a jövőben megszűnik – legalábbis csökken – a ma még meglehetősen jelentős gond, ti. hogy hiányoznak az egyházi ügyekben és a médiában egyaránt jártas szakemberek. Szükséges, hogy a médiatörvény előbb-utóbb bekövetkező módosításakor az egyházak is érdemben befolyást gyakorolhassanak. A jelenlegi törvény kétségtelen pozitívuma az egyházi műsorok garantált volta. Igaz, megjelenik ebben a gettósodás veszélye, a „vallási műsorok” megjelölés eleve minősítő jellege. A rendelkezésre álló műsoridő minél színvonalasabb kitöltése mellett – volt már erre több jó példa, főleg a Duna Televízióban, de ilyen az említett Aranyemberek sorozat is – az egyházi programoknak önmaguknak helyet követelő művekkel kell kitörniük az izolációból.

Az egyházi médiumoknak kettős a feladata van: egyrészt az egyház népének kell közvetíteniük a kultúra értékeit, másrészt el kell, hogy érjék az egyháztól távolabb élő társadalmi csoportokat is. Így a kultúraközvetítés közvetve a miszszió részévé is válhat.

Igen örvendetes, hogy a kultúra értékeinek terjesztésében hangsúlyos az ökumenizmus. Gyönyörű kettősség ez, hiszen az alapvetően ökumenikus gondolkodás nem zárja ki, sőt sajátosan erősíti a különböző felekezetek kulturális értékeinek, hagyományainak megfelelő interpretálását.

Frenkl Róbert