Egyházunk egy-két hete

Lehet-e a keresztény ember depressziós? – ezt a kérdést nemcsak a május 16–18-án Révfülöpön tartott asszonyhétvége résztvevői tették fel, hanem bizonyára olvasóink közül is többen megfogalmazták már. Szabad-e a Krisztust követőnek arról beszélnie, hogy gyakran lehangolt, hogy időnként a "padlón van"? Nem az örömnek kellene csupán jellemeznie az életünket?

Az idei asszonyhétvége programjának összeállításában az a cél vezette a Női Misszió munkatársait, hogy erre a kérdésre választ kaphassanak a résztvevők. Az ország távoli sarkaiból gyűltek össze nőtestvérek, Szegedtől Győrig, Arnóttól Elekig, hogy a kétnapos találkozó témájával foglalkozzanak. Erő az erőtlenségben – állt a programfüzeten. Ez alkalommal előadóink nem általánosságban szóltak a testi-lelki megfáradásainkról, hanem őszintén, ám roppant felszabadító erővel beszéltek magáról a depresszióról.

Honti Irén kórházlelkészünk – aki teológiai végzettsége mellett logoterápiát tanult – arra mutatott rá, hogy milyen fölöslegesen takargatjuk, szégyelljük ilyen jellegű problémáinkat. A „Lehet-e egy hívő ember depressziós?” kérdés majdnem olyan, mintha az iránt érdeklődnénk, hogy Krisztus követője kaphat-e infarktust vagy agyvérzést. A betegséget nem kerülhetjük el. A környezeti ártalmak ugyanúgy hatással vannak ránk, mint minden embertársunkra. A különbség azonban abban rejlik, ahogyan megtanuljuk elfogadni és elhordozni a terheinket. Van kihez folyamodnunk erőtlenségünkben. Az előadónk is, illetve a konferenciát végigkísérő egyik énekünk is erre irányította tekintetünket. „Drága Szentlélek, jöjj, szabadítónak jöjj!” – hangzott többször is a hétvége folyamán. Hogyne tudna a keresztyén ember is elbátortalanodni, letargiába esni, átmenetileg kilátástalannak látni az életét?! Egyik pünkösdi énekünk szavaival élve, bizony hányszor elmondhatjuk: „Csüggedt, alélt vagyok, fáraszt a szó, bénultan ér napom, ha rossz, ha jó”… Ilyenkor marcangoljon az önvád? Gyötörjön a lelkifurdalás, hogy nem tudunk igazán hinni? Nem. Sőt szabad kiáltani a Vigasztaló, az Erő után!

A hétvége legnagyobb csodája volt, hogy erről a nehéz kérdésről olyan felszabadult szívvel tudott mindenki beszélgetni. Hiszem, hogy maga a vigasztaló Szentlélek volt jelen, aki meggyőzött teremtő Istenünk feltétel nélküli, elfogadó szeretetéről. Isten úgy szeret, ahogy vagy! – tudatosult a megvidámító, lelket könnyítő üzenet. Orvos előadónk, dr. Szilágyi Ágnes pedig kórházlelkészünk szavaihoz csatlakozva újra meggyőzte a hallgatóságot arról, hogy van olyan depresszió is, ami igazából nem is az. Itt elsősorban a melankóliára utalt, vagy más, sokkhatás által kiváltott lehangolt lelkiállapotra. Van a depressziónak olyan fajtája is, amely teljes mértékben szomatikus eredetű. A szervezet rendellenes működésében található meg a tüneteket kiváltó ok. Ilyen esetben a gyógyszeres kezelés elengedhetetlen. Ám bátorításra van szüksége a léleknek, hogy a test okozta funkcionális zavart elfogadja, ne szégyenkezzen miatta, ne érezze kevésbé értékesnek magát. Az asszonyok hozzászólásaiból kiderült, hogy még mennyire nehezen tudjuk kezelni ezt a kérdést a gyülekezeteinkben. Pedig a statisztikai adatok szerint élete során legalább egy alkalommal e betegség valamely formájával minden harmadik asszony találkozik. A hétvége őszinte beszélgetései nyomán bátorítást és indítást kaptunk, hogy ezekről a problémákról nyíltabban merjünk szólni majd gyülekezeteinkben. Az előadások, az áhítatok mind-mind arról győztek meg, hogy Isten nem vet el gyengeségeink miatt, ellenkezőleg: velünk van erőtlenségeinkben.

Az asszonyhétvégi közösség tavaly feladatul kapta, hogy egy fiatal édesanyáért imádkozzon. Ott volt velünk az akkor várandós kismama. Könnyek között osztotta meg bánatát. Az orvosi vizsgálatok a kis jövevényről megállapították, hogy fogyatékos lesz. Együtt könyörögtünk a kicsi egészségért, az anyának pedig a próbák hordozásához kértünk erőt. Igazából nem is tudtuk, hogy Isten mire készítette fel így őt. Néhány hónappal a találkozásunk után súlyos autóbalesetet szenvedett. Az őt helikopterrel kórházba szállító mentősök szerint emberileg felfoghatatlan dolog, csoda volt, hogy életben maradt. És nemcsak ő, hanem a koraszülöttként világra hozott egészséges (!) kisfia is. Idén újra velünk volt. Torkunkat szorongatta a sírás, ahogyan bizonyságot tett megpróbáltatásairól. Két hónapig gipszágyban feküdt medencetörése miatt. Nem mozdulhatott. Negyven fokos hőségben szinte bénultan, mások ápolására szorult. Ott feküdt gyengén, erőtlenül, de nem magára hagyottan! Az, aki megerősít, támogat szorultságunkban, akkor is vele volt. „Nem tudom, hogy szerethetett ennyire az Isten!” – zárta bizonyságtételét.

Ez a mondat disszonánsnak tűnhet, mivel emberileg felfoghatatlan. Hogyan lehetett ott, a nyomorúság közepén Istent dicsérni? És hogyan lehet neki hálát adni a szenvedésekre emlékezve!? Csak így, ahogyan ez a fiatal testvérünk megtapasztalta. Hiszen átélhette, hogy az Erő Lelke átsegít erőtlenségeinken.

B. Pintér Márta

Regionális hozzárendelés: N?i Missziói Szolgálat