A vasárnap igéje

Húsvét ünnepe után 5. vasárnap (Rogate)

Míg az elmúlt vasárnap a Krisztus-himnuszt éneklő gyülekezet képe állt előttünk, addig ma Urunk az imádkozás felé fordítja figyelmünket.

Élénken emlékszem a pillanatra, amikor először közölte velem valaki: imádkozom érted. Megkérdeztem: mikor, hogyan? Elővette határidőnaplóját, amibe fel voltak írva a nevek. A naptár napi rubrikáit teljesen kitöltötték a kígyózó névsorok. Valóságos nevek és valóságos emberek. Én tovább kérdeztem: „Ugye, csak felsorolás szinten lehet ennyi emberért imádkozni?” „Dehogy – jött a válasz –, hogy tudnám akkor magam elé képzelni, hogyan vihetném az ügyét méltón az Úr elé..?” Akkor kitört belőlem: „Ez nagyon sokáig tarthat, több órán át.” Valóban több órán át tartott, sok évtizeden keresztül. Azóta másképp gondolok az imádságra.

Mai igénk két olyan embert állít elénk, akik egymás számára nem idegenek, barátok. Bejáratosak egymáshoz, hiszen még éjfélkor is zavarhatják egymást, ha segítség kell. Biztosan számíthatnak egymásra. Ismerik a másik véleményét, gondolatait. Közel állnak egymáshoz. Nem tudom, ma hányan élnek ilyen baráti kapcsolatban. A személyesség legkisebb szikrája is kihunyni látszik világunkban. Csak nem kinyílni, csak nem felfedni érzéseinket, hiszen akkor nyitott könyvvé válunk mindenki előtt. Ezért felszereljük otthonunk ajtajára az ötödik zárat, és lezárjuk a szívünkhöz vezető utat. Országszerte soha nem élt még annyi magányos ember, mint ma. Fiatalok, akik ahelyett, hogy barátságokat kötnének, karrierjüket építik, amibe a család esetlegesen fér csak bele. Középkorúak, akik – akár családban élve is – elfelejtettek beszélgetni egymással. Párjuktól nem kérdezik meg, hogy mi bántja, nem szólnak egymáshoz, nem néznek egymás szemébe, csak élnek egymás mellett. Öregek, akik várják kicsiny lakásukban, hogy jöjjenek már a gyerekek. Aztán ha megérkeznek: aprósütemény, kávé, néhány szó, és már mennek, mert sietniük kell…

Jézus mindannyiunk legközelebbi barátja. Ő az, akihez bezörgethetünk életünk legsötétebb éjszakáján is. Társunkká válik a mindennapokban, beszélgetni tanít, szívünket lágyítja. Mert – akár számolunk vele, akár nem – az a bizonyos „éjfél” mindnyájunk életében eljön. Olyankor nagy sötétség vesz körül. Azon az órán nem lehetünk bizonytalanok a Jézushoz vezető út felől.

Aztán ha átéltük az ajtaját kitáró Jézus befogadó szeretetét, meg kell látnunk azokat is, akik felénk igyekeznek. Azokat, akiket egyedül hagytak, akik kiégtek, akiket kiuzsoráztak, akik barátra vágynak. Aki így tesz, annak a naptárában gyorsan gyarapodnak a névsorok.

De hogyan vihetem mások ügyét az Úr elé? Alkalmas vagyok erre? Jusson eszünkbe a másokat szeretni tanító Jézus, aki azt mondja: ne magadra gondolj, másokért imádkozz! Ha hiszed, hogy Isten gyermeke vagy, és minden ügyed az övé, akkor a magad kétségeskedése, körülményeskedése, félelme nem tántorít el attól, hogy mások felé fordulj. Persze ahhoz, hogy más dolgát felvállaljuk, idő kell. Sok idő. Annyiszor éljük át az idő szorítását. Kevés idő marad a családra, magamra, szórakozásra, kikapcsolódásra, regenerálódásra. A statisztika szerint mégis átlag napi 3-4 órát ülünk a televízió előtt. Olyan idő ez, amit akár egy kórusban énekelve vagy egy baráti társaságban is el lehetne tölteni, kapcsolatokat építve, barátokat szerezve.

De az imádság nem csak azért érzékeny kérdés, mert időigényes. Ez a „belső szoba” ügye, hangoztatják sokan, és rendre kiderül, hogy a hangzatos, biblikus érv az imaélet hiányát takarja. Hangosan imádkozzam egy bibliaórán? Kitárulkozzam mások előtt? Téma legyen a szavakat kereső, meg-megakadó beszédem? Pedig az imádsághoz hozzátartozik a zörgetés, az egyre hangosabb, egyre hangsúlyosabb kérés. Ismert vélemény, hogy az emberek nem azt hiszik, amit az egyház tanít nekik, hanem azt, amit imádkoznak. Bizony sokan szégyenkezhetünk e régi tapasztalatot hallva. Hányszor választottuk a könnyebb utat, hányszor szerepelnek imáinkban csak a saját ügyeink, saját boldogulásunk. Hányszor megfeledkeztünk arról, aki bekopogott az ajtónkon, akinek a szemében láttuk a rémületet, a magány fájdalmát, de jobbnak láttuk, ha minél gyorsabban elfelejtjük...

Hogy mit tehetünk? Meg kell vennünk azt a bizonyos naptárt, és lassan ki kell töltögetnünk a napi rubrikákat. Szeretetünkkel és időnkkel nem takarékoskodva nekünk kell zörgetnünk másokért, a mi legközelebbi barátunk, Jézus ajtaján.

Imádkozzunk!

Szerető Urunk, köszönjük, hogy életünk legsötétebb éjjelén is megtalálhatjuk a hozzád vezető utat. Köszönjük, hogy nyíltan beszélhetünk veled mindenről. Kérünk, adj erőt, hogy felvehessük és eléd vihessük mások és a világ gondját. Erősíts a mások iránti szeretetben, hogy önző önmagunkról elfeledkezve átélhessünk Isten gyermekeinek szabadságát. Ámen.

Johann Gyula