A vasárnap igéje

Mennybemenetel ünnepe

„Mit mondjunk tehát erre?” – szegeződik nekünk mennybemenetel ünnepén a kérdőjeles mondatok textusának első kérdése. Évtizedek óta az is kérdés, hogy amit ezen – a húsvét utáni negyvenedik – napon „erre mondunk”, azt van-e még kinek továbbadnunk.

Nem mondhatom el mindenkinek, elmondom hát a „senkiknek”, az Isten választottainak, hogy az Úr általuk szégyenítse meg a „valakiket”! A „senki- védtelen” (Csanádi) kiválasztottak, akiknek látszólag senkijük és semmijük sincsen, akiké azonban mégis minden, most „jajdulva, fegyverkezve jönnek”, éspedig a Győztes oldalán, mert velük „az Isten jön és millió árnya méhében halt erőnek és örömnek” (Ady). Nem sírnak, nem sajnáltatják magukat, hiszen „győzött az oroszlán Júda törzséből” (Jel 5,5). Nem keseregnek a költővel, aki nagy szomorúságában „csak” az Isten balján kap helyet. Nem is tolakodnak kiválasztottságuk tudatában, hogy az Isten jobbján lévő kitüntető helyek (?) valamelyikét elfoglalhassák. Most is jajdulva jönnek, és – menetelnek a mennybe!

Uruk menetelésének immár vége! Ül az Atya jobbján, és mostantól felhő takarja őt, testi szem többé nem láthatja. Hová tűnt? És hová lett a már nem-sötét keresztfa? Karácsony, húsvét, pünkösd ünnepén egyszerűbb a dolgunk. A jászolbölcső fájából ugyanis könnyen ácsolható a kereszt. Húsvét és pünkösd hírnökeinek bizonyságtételéből mindenkor nagy erővel árad a keresztről szóló beszéd, hiszen még frissek Jézus sebei, még őszinte a „gyilkosok” bűnbánata. Mennybemenetel rejtélyének igazi kérdőjele nem a történés mikéntje, hanem a kereszt. Hol van most a Krisztus keresztje? Ennek a kérdésnek ma hazánkban és egyházunkban különösen is nagy hangsúlyt kell kapnia, mivel „szervezkedik a romlás ellenünk” (Csoóri), és rég elveszett már a „bűntudat szava, a bűn elleni harcban megerősödött jellem szólítása” (Temesi).

A kijelölt ige valamennyi kérdőjeles mondatának a „keresztes kulcs” a nyitja. A kereszt a mennybe történő bemenetel alfája és ómegája. Sokan ismerik azt a kulcsok hatalmát jelképező ábrát, amely az Evangélikus énekeskönyv 495. oldalán látható. A két kulcs egyikének zászlója a kőtábla, másikénak a kereszt. Az előbbivel az ígéret földjére lehetett egykor bejutni, az utóbbival a mennyei Atyához lehet. Krisztus egyházában az előbbi a megkötés kulcsa lett, az utóbbi a feloldozásé.

Krisztus keresztje az a sziklaszilárd fundamentum, amelyre támaszkodva örömhírré válnak ezek a kérdések és kérdőjelek. „Ki lehet ellenünk?” „Ki vádolhat bennünket?” Isten velünk, aki tulajdon Fiát adta értünk – tehát senki sem lehet ellenünk, és senki sem vádolhat minket. És „ki ítélhetne kárhozatra?” Krisztus Jézus meghalt és feltámadt, már az Atya jobbján esedezik értünk – tehát senki sem kárhoztathatja a választottakat. „Nincs már kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak.”

Milyen jó, hogy a kereszt Urunk mennybemenetele után is velünk maradt! Aki nem tudja, hogy merre menjen, annak irányt mutat. Aki bizonytalan, annak sziklára állítja a lábát (Zsolt 40,3). Aki roskadozik, annak „botként támasza”. Akinek pedig már semmi esélye sincs az életben, aki a halál árnyékának földjére jutott, azt Isten – a keresztről sugárzó örök szeretetével – magához vonja. Mennybemenetel ünnepén a gyülekezet nem az eget bámulja, hanem zsoltárt énekelve néz fel a keresztre, egyetlen reménységére.

Imádkozzunk!

„Szemem állandóan az Úrra néz, mert ő szabadítja ki lábamat a csapdából. Fordulj felém, és könyörülj rajtam, mert magányos és nyomorult vagyok. Enyhítsd szívem szorongását, szorult helyzetemből szabadíts ki! Lásd meg nyomorúságomat és gyötrődésemet, és bocsásd meg minden vétkemet! Tartsd meg életemet, ments meg, ne szégyenüljek meg, mert hozzád menekültem! Feddhetetlen becsület őrizzen engem, mert benned reménykedem.” (Zsolt 25,15–18.20–21) Ámen.

Weltler Sándor