Liturgikus sarok

Liturgikus sarok

Evangélikus egyházunkban a templom belső berendezésének kialakításakor időről időre előtérbe kerül az első parancsolat (2Móz 20,4) értelmezése és gyakorlati alkalmazása. A katolikus devóció (képtisztelet) és a református dekoráció (alakábrázolások elvetése) gyakorlata között szükség is van időnként a kérdés újragondolására. Ma újra aktuálissá vált tárgyalása, hiszen sok új templom épült az elmúlt 15 évben, és új Agendánk készítése is folyamatban van.

A kép vagy szobor alkalmazása templomainkban elválaszthatatlanul összefügg az oltár templombelsőben betöltött szerepének meghatározásával. E cikk korlátozott terjedelme miatt nincs mód az oltár építészet- és művészettörténeti elemzésére, ám megítélésem szerint a téma tárgyalása előtt okvetlenül szükség van az elnevezések tisztázására. Az úrvacsora vételére szolgáló oltár több részből állhat, az ún. alépítményből (stipes) – amely lehet falazott vagy fából ácsolt, de jelenthet egyszerű lábakat is –, valamint az ezen lévő asztallapból (mensa). Ma sokszor az egész oltárra használják a mensa kifejezést. Ehhez csatlakozhat az ún. oltárfelépítmény vagy retabulum, amely lehet a mensával egybe- vagy külön építve, illetve egyszerű vagy szobrokkal és festménnyel díszített, gazdag építészeti kialakítású. Az oltár az istentisztelet lényeges elemének, a kommuniónak – amely Krisztus egyszeri, örök érvényű és megismételhetetlen áldozatára emlékeztet – legfontosabb megjelenítési helye. Az a fókuszpont, ahol Isten és ember (égi és földi) találkozik. Az egész oltárépítménynek ezt a célt kell szolgálnia. Az úrvacsora hitünk titka, kereszténységünk igazi lényege, szentség! A retabulum nem kötelező, de a szobrok, a festmény hozzásegíthetnek minket a láthatatlan jobb megértéséhez, befogadásához, hiszen „egyetlen vallási közösség sem lehet meg látható formák nélkül, mert a hívő ember sem emelkedik ki a látható világból haláláig, csak azután” (Csonka Albert, kézirat). A képeket és a szobrokat Luther is hasznosnak tartotta, mivel az emberek számára emlékeztetőül és tanításul szolgálnak (pedagógiai érv). A retabulum azon túl, hogy kiemel, hangsúlyoz (sollemnitas), vagyis ünnepélyessé, fennköltté tesz, még a profán világtól való különbözőségre is felhívja a figyelmet.

Evangélikus egyházunkban gyakran szoktuk idézni Pál apostol mondatát (Róm 10,17), miszerint a „hit hallásból van”, ugyanakkor hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a Bibliában több helyen arról is olvashatunk: Isten és Krisztus sokszor és sokféleképpen szólt hozzánk (Zsid,1–2). A megszólítás különféle lehetőségeit és eszközeit, legyen az oltárkép, szobor vagy bármi más, nekünk sem szabad kizárnunk a templomainkból, annál is inkább, mert egy olyan korban élünk, amikor a vizualitás soha nem látott jelentőséggel bír, és nagy hatással van mindennapi életünkre. Érdemes megfontolni Balázs Géza – hittudományi egyetemünkön is tanító – nyelvészprofesszor szavait: „a nyelvvel (…) nem lehet mindent kifejezni” (Gyülekezetpedagógiai füzetek 4., 122. o.). A nyelvnek megvannak a saját korlátai, és a kommunikációra, illetve a befogadásra a hallás mellett a látás a legfontosabb érzékszervünk.

Nekünk, evangélikusoknak az oltárkép sosem volt szentkép vagy bálvány, hanem bibliai tárgyú tanítás, Krisztus áldozatának szimbóluma. A biblia pauperumként működő festmények és műtárgyak pedig azon túl, hogy közelebb visznek minket hitünk titkaihoz, mindig tanúságot tesznek saját magunk és elődeink istenképéről is. A jézusi kérdést: „Te kinek mondasz engem?” soha sem kerülhetjük meg, minden korban, minden egyes emberhez szól. Ha pedig figyelembe vesszük Luther intelmét, a „csak a Biblia tiszta forrásából” elvét, és a legszebbet, a lehető legjobbat akarjuk az oltárra tenni, akkor kikerülhetjük a giccs csapdáját.

Harmati Béla László