Keresztutak

Balról jobbra: Szabó Eszter, ifj. dr. Fabiny Tibor és Böröcz Enikő

A magyar közszolgálati televízió csatornáján (az m2-n) vélhetően olvasóink közül is többen látták a közelmúltban az "Isten vagy történelem" című – két részben sugárzott – dokumentumfilmet. A színvonalas, összegző és tényfeltáró művet múlt szerdán a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán is megtekinthették az érdeklődők. Szabó Eszter rendező alkotásának első része az 1945–1956, a második pedig az 1957–1989 közötti időszakban vizsgálja a magyarországi evangélikus és református egyház helyzetét.

Közvetve maga Szabó Eszter is „érintett”, hiszen nagyapja, Dizseri Sándor pécsi református lelkész volt. A május 15-i vetítés után a résztvevők nemcsak a rendezővel beszélgethettek, de a film két szereplőjével, ifj. dr. Fabiny Tibor egyetemi tanárral és Böröcz Enikővel, az Országos Evangélikus Levéltár munkatársával is, aki egyben a film egyháztörténeti szakértője volt.

Mint kiderült, az „Isten vagy történelem” címet az alkotók Vályi-Nagy Ervin 1955-ös tiltakozó írásából kölcsönözték. A szóban forgó mű az ellen a teológiai csúsztatás ellen emelt szót, amely – szerzőjének véleménye szerint – 1948 után mind az evangélikus, mind pedig a református egyházvezetésben megjelent. A neves református teológus cikke azok ellen szólt, akik a „létező szocializmust” az Isten akaratának tulajdonították. Szabó Eszter pedig úgy érezte, hogy ez a cím jól kifejezi a filmben rejlő alapdilemmát.

A témaválasztás indítékát illetően az ankéton megtudhattuk, hogy a rendezőnő évekkel ezelőtt olvasta az időközben püspökké választott Bogárdi Szabó István református lelkész doktori disszertációját, amely az 1945 és 1989 közötti protestáns egyháztörténetet tárgyalja. Az időszakot elsősorban teológiai szempontból elemző tudományos dolgozat azután felkeltette érdeklődését a történtek társadalmi, egyháztörténeti, illetve személyes vetülete iránt is.

„Már amikor hozzáfogtam, tudtam, hogy ez egy nagyon nehéz téma lesz, nem is voltam benne biztos, hogy végig tudom-e csinálni mindazt, amit elterveztem. Tisztában voltam azzal, hogy bizonyos dokumentumokhoz és emberekhez nem lesz könnyű hozzáférni” – hangsúlyozta Szabó Eszter, és kitért arra is, hogy néhányan (egyházi személyek és az egykori Állami Egyházügyi Hivatal vezetői) – különféle okokra hivatkozva – valóban el is zárkóztak a nyilatkozattétel elől.

A film feladatával kapcsolatban a rendezőnő arról beszélt, hogy munkatársaival együtt mindenképpen szerette volna elkerülni az igazságtevés illúzióját. Céljuk az volt, hogy lényeges kérdéseket, folyamatokat mutassanak fel. Semmiképp sem akartak ítélkezni, nem akartak visszamenőleg okosak lenni.

„Nem éltem át ezt a korszakot, soha nem csöngetett az ÁVO az ajtóm előtt, tehát nincs is jogom az okoskodáshoz és ítélkezéshez. Nem erről van szó, hanem arról, hogy vannak olyan kérdések, amelyek nem kerülhetők meg. Ezekre próbáltam a magam eszközeivel rámutatni” – mondta.

Az egyik kérdező kitért az ügynökkérdésre is. Szabó Eszter kiemelte, hogy ő ezt csak a film egyik aspektusának szánta, semmiképpen nem akarta erre kiélezni a dolgokat. „Nagyon érdekelt a szolidaritás kérdése. Az, hogy miként lehet megélni a hitet egy totális diktatúrában. A sok interjú után az a tapasztalatom, hogy nincs általános, mindenki életére nézve érvényes séma. Kinek-kinek máshol volt az a határ, ameddig el tudott menni” – hangsúlyozta.

Szó volt arról is, hogy a dokumentumfilmet a Magyar Televízió végül csak nagy nehézségek árán adta le, a vetítést egyházi és televíziós részről is igyekeztek meggátolni. „A film és az általa felvetett kérdések jövendő sorsa az egyház felelőssége” – vette át a szót Böröcz Enikő, majd így folytatta: „Az egyház feladata, hogy a saját múltjával szembesüljön – személyi, teológiai, egyházpolitikai síkon is. A protestáns egyházaknak szélesebb alapokon kell folytatniuk azt a kutatást, amit Szabó Eszter elkezdett.”

Gazdag Zsuzsanna