Evangélikusok

Párhuzamos interjúk

Gáncs Péter

1. Kérjük, röviden foglalja össze életútjának főbb állomásait! 1951-ben születtem Budapesten, apai ágon hét nemzedékre visszamenő lelkészcsaládból. Nyíregyházán nőttem föl. A gyülekezet sokszínű élete is motiválta, hogy érettségi után, 1969-ben az Evangélikus Teológiai Akadémiára jelentkeztem, ahol 1974-ben fejeztem be tanulmányaimat.

Ottlyk Ernő püspök avatott lelkésszé a Bécsi kapu téri templomban, ahol segédlelkészként kezdtem szolgálatomat Koren Emil és Madocsai Miklós mellett.

1975-ben kötöttem házasságot Hafenscher Mártával, aki közgazdasági egyetemet, valamint levelező teológiai tanfolyamot végzett, és jelenleg angolt tanít a cinkotai gimnáziumban. Benne Isten olyan társsal ajándékozott meg, aki minden eddigi szolgálatomban első számú emberi támaszom.

A Budavárból 1976-ban az Ökumenikus Tanács Irodájába helyeztek, ahol Prőhle Károly főtitkár mellett egy évig dolgoztam ökumenikus munkatársként.

1977-ben kerültem a rákoscsaba-pécel-isaszegi társgyülekezetekbe. Itt belekóstolhattam a szórványmunka minden örömébe és nehézségébe.

1980-ban a Rajnai Evangélikus Egyház ösztöndíjasaként egy szemesztert tanulhattam a wuppertali egyházi főiskolán, ahol elsősorban a konfirmáció kérdésével foglalkoztam. Ennek gyümölcseként jelent meg 1985-ben az Életjel című konfirmációi tankönyv.

Németországból visszatérve meghívást kaptam a nagytarcsai gyülekezetbe, ahol felejthetetlenül szép 16 esztendőt töltöttünk. Közben Isten három gyermekkel áldotta meg házasságunkat: Tamás (24) teológushallgató, Kristóf (22) bölcsészhallgató, Tünde (20) pedig óvónőnek készül.

A nagytarcsai évek az eleven gyülekezeti élet mellett sokrétű szolgálatot tettek lehetővé. 1981–84 között ifjúsági tanácsadóként vehettem részt a Lutheránus Világszövetség Világszolgálati Osztályának munkájában. Néhány évig igazgató lelkészként vezettem a kistar-csai papnéotthont. 1992-ben indult a nagytarcsai Szivárvány Óvoda szolgálata. Ugyanebben az évben vettem át Pósfay Györgytől az evangélikus rádiómissziói programok szerkesztését. 1996-ban jelent meg a Missziói Magazin első száma.

1997-ben országos evangélizációs és missziói lelkészi szolgálatra kaptam megbízást, és finn–norvég támogatással megszületett a cinkotai Evangélikus Rádiómissziói Központ, amely jelenleg is otthonom és munkahelyem. Fokozatosan átvettem a Kossuth rádió evangélikus félóráinak és istentisztelet-közvetítéseinek szerkesztését.

Az elmúlt öt évben közel száz gyülekezetben szervezhettem munkatársaimmal missziói napokat. Rendszeresen látogatjuk a határon túli magyar gyülekezeteket is, és északi missziói partnereinkkel is ápoljuk a kapcsolatot. Pár napja éppen Finnországban vettem részt egy missziói konferencián, és szolgáltam néhány támogató gyülekezetben.

1. Egyházunk internetes levelező fórumán – a Fraterneten – már a jelölési folyamat kezdetén élénk vita bontakozott ki a „püspökideálról”. Ön szerint elsődlegesen milyen „karakterű” püspökre volna szüksége a Déli Egyházkerületnek?

Látásom szerint a püspöki szolgálat olyan összetett feladat, amelynél igen fontos az éppen aktuális prioritások megtalálása. Érthető, sőt szükségszerű volt, hogy a rendszerváltást követően az új intézményhálózat és struktúra kiépítése miatt előtérbe került a püspökök szervezői, „menedzseri és diplomáciai” tevékenysége. Minden elismerésem azoké a vezetőké – természetesen beleértve a déli kerület most távozó elnökségét –, akik átvezették egyházunkat ebbe az „új világba”.

Jelenleg úgy tapasztalom, hogy elsősorban igehirdetői, lelkigondozói, igazi pásztori szolgálatra várnak a gyülekezetek és a lelkész testvérek. Csak pásztorolt pásztorok tudják valóban pásztorolni a rájuk bízottakat. Ennek sürgető igényét dr. Sólyom Jenő hiánypótló könyve is alátámasztja, ami reális diagnózist ad a déli kerület mai állapotáról.

Egészséges rend egyházunkban, hogy a mindenkori püspök egyben gyülekezeti lelkészi szolgálatban is áll. Fontos, hogy a püspök ne csak formálisan (ünnepi, reprezentatív alkalmakon) legyen lelkésze a gyülekezetének, hanem a lehetőségekhez mérten vállaljon részt a hétköznapi szolgálatból is.

Ugyanez érvényes a gyülekezetlátogatásokra is. Szép hagyomány, hogy bizonyos jubileumi alkalmakra meghívják a püspököt. Ezek az ünnepi istentiszteletek egyúttal komoly evangélizációs, missziói lehetőséget is kínálnak az igehirdetőnek. Ugyanakkor kívánatos lenne, hogy a püspök szembesüljön a gyülekezeti élet és szolgálat mindennapos gondjaival és örömeivel is. Ez csak úgy képzelhető el, ha a püspök kész több napot is eltölteni egy-egy gyülekezetben.

1. Életútjának avagy lelkészi szolgálatának mely állomásait (epizódjait) vélné leginkább „hasznosíthatónak” a püspöki szolgálatban?

Országos evangélizációs és missziói lelkészként az elmúlt öt és fél év alatt gyülekezeteink közel egyharmadában végezhettem szolgálatot. Mivel ezek többnyire egész napos alkalmak voltak, lehetőségem nyílt a lelkész kollégákkal és munkatársaikkal való mélyebb ismerkedésre és együtt munkálkodásra is. Egy-egy missziói nap eredményének vagy éppen kudarcának kiértékelése sok hasznos tanulsággal szolgált. Megtanultam, hogy nincsenek egyedül „üdvözítő” módszerek és eszközök. Komolyan kell venni a helyi adottságokat és körülményeket. Csak megfelelő előkészítés után, a házigazda gyülekezet aktív közreműködésével és a lelkész kolléga utómunkájával van esély arra, hogy a vetés szárba szökkenjen. E nélkül csak meddő kampánymunka bármiféle missziói erőfeszítés.

Ebben az összefüggésben is érdemes meggondolni Klaus Douglass kemény, kissé egyoldalú tételét: „Nem missziói rendezvényekre, hanem missziói gyülekezetekre van szükségünk.” (Az új reformáció, 24. tétel) Ugyanakkor gyakran tapasztaltuk az apostoli figyelmeztetés ma is aktuális igazságát: „Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten adta.” (1Kor 3,6)

1. Bizonyos értelemben minden vezetőváltástól reformokat várnak, még azok is, akik elégedettek voltak a megelőző, illetve korábbi vezetővel, vezetőkkel. Püspökké választása esetén mely területeken szorgalmazna reformokat a Déli Egyházkerületben?

Fontosnak tartom, hogy a püspök ne maradjon egyedül – ne hagyják egyedül! – a kerületet, az egyes gyülekezeteket és személyeket érintő döntések meghozatalánál. Természetesen első számú munkatársa az egyházkerületi felügyelő, de ugyancsak szükséges a szoros együttműködés az öt egyházmegye elnökségével, mindenekelőtt az esperesekkel. Emellett – annak érdekében, hogy a korábban felvázolt intenzívebb jelenlét a gyülekezetek életében megvalósulhasson – stabil, megbízható munkatársakra is szüksége van. Mindenekelőtt olyan megfelelő püspöki titkárra, aki bizonyos esetekben akár szóvivő is, hiszen napjainkban igen fontos az úgynevezett PR-munka, a jó és eleven kapcsolat a külvilággal, a médiával, beleértve az egyházi sajtót is.

Minden olyan társadalmi vagy ökumenikus kötelezettség, külföldi kapcsolat, ami nem igényli feltétlenül a püspök jelenlétét, megosztandó olyan munkatársakkal, akik egy-egy területnek szakértői. Ezért szükség van olyan tanácsadókra, akikkel bizonyos szakkérdésekben rendszeresen konzultálhat. A „polihisztor” egyházi vezető ma már csak a képzelet világában létezik. A püspöknek nem kell mindenhez értenie, mindenbe beleszólnia. Gondosan kell gazdálkodnia az idejével, hogy mindenekelőtt pásztori szolgálatának tudjon eleget tenni.

További sürgető feladat – a Déli Egyházkerületben éppúgy, mint egész egyházunkban – a lelkész testvérek lelki, szellemi, testi rekreációjának biztosítása. A már említett pásztori lelkigondozás mellett nem lehet tovább halogatni a kötelező továbbképzés bevezetését, és a szolgálat minősége, illetve a lelkészcsaládok védelme szempontjából ugyancsak elengedhetetlen szabadnapok és évi szabadságok garantálását.

Mindezek érdekében meg kell teremteni annak lehetőségét, hogy a déli kerület is kialakíthassa végre saját, európai színvonalú konferencia-központját, ami a lelkészi és munkatársi továbbképzés, de egyben a gyülekezeti csoportok találkozási helye is lehet.

Külön prioritást kellene adni a konfirmált fiatalok gyülekezeti integrációjának. Ezt a gyülekezetek jövője szempontjából létfontosságú folyamatot kerületi szinten megszervezendő táborokkal, csendes-napokkal lehetne segíteni.

Fel kell mérni, hogy a közelgő EU-csatlakozás nyomán milyen átrendeződés várható a magyar mezőgazdaságban. Az alföldi egyházmegyékben különösen is égető szükséggé válhat majd a munkavállalók képzése, illetve átképzése. Ezen a területen a múltban komoly küldetést töltöttek be az egyházi népfőiskolák. Vajon nincs-e itt újra a történelmi esély, lehetőség és felelősség, hogy az egyház – ilyen konkrét formában is – kifejezze szolidaritását azokkal, akik lába alól, már ki tudja, hányadszor húzzák ki a talajt...?

Végül meggyőződésem, hogy mindezen célok megvalósításért egészséges testvéri légkörben, kölcsönös bizalomban, igazi csapatszellem lehet dolgozni az országos elnökségen belül is, ha szánunk elég időt egymásra és az egyház építésének ügyeire.

1. A protestáns egyházak többségében is hagyomány, hogy beiktatásuk alkalmával a püspökök jelmondatot választanak maguknak. Legkedvesebb igéi közül Ön melyiket választaná püspöki szolgálatának mottójául?

Újra meg újra fantasztikus élményként élem meg, ha János evangéliumának utolsó fejezetét olvasom, és prédikálhatok róla. Azon a Tibériás-tenger melletti hajnalon a Főpásztor örök érvényű, egész életre szóló modellt adott övéinek arról, hogy mit jelent az igazi lelkigondozói, pásztori szolgálat. Először is komolyan kell venni a rábízottak valós helyzetét, az őszinte „nincs” választ, mellyel a tanítványok nem csak hálójuk ürességét vallották meg…

Ezután a Mester, igazi munkaterápiát alkalmazva, feladatot ad csüggedt tanítványainak: „Vessétek ki a hálót…”, majd pedig megelőző szeretete asztalt terít a parton, és a csoportos terápiát követi az egyéni lelkigondozás.

Személy szerint is sokat jelent az a tapintatos, de célratörő szeretetet, amely névrokonomat mély önvizsgálatra indítja, és újra szolgálatba állítja: „Szeretsz-e engem? …Legeltesd…, őrizd az én juhaimat…”

Bármilyen lelkipásztori szolgálat bízassék is rám, ennél tartalmasabb, tömörebb mottót nem tudok elképzelni. Tisztán kell látnom, hogy a rám bízottak soha sem a tulajdonaim, hanem az Ő juhai, akiknek táplálása és őrzése a legmagasabb méltóság a világon…

1. A szerkesztő helyében Ön milyen kérdést intézne a püspökjelöltekhez (és Ön mit válaszolna rá)?

Manapság bizonyos munkaterületeken kötelező az úgynevezett „átvilágítás”. Mint rádiós szerkesztő, magam is átestem ezen, még 2001 szeptemberében. Eleget téve azok igényének, akik ezt egyházi vezetőjelöltekkel kapcsolatban is szükségesnek tartják, közzéteszem ennek a „röntgenfelvételnek” az eredményét. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy esetleges alkalmasságunk nem hatósági igazolásoktól függ, hanem egyedül a szíveket vizsgáló és újjáteremtő Úrtól.