Evangélikusok

Párhuzamos interjúk

Lupták György

1. Kérjük, röviden foglalja össze életútjának főbb állomásait! 1953. április 23-án születtem Budapesten. Szülőfalumnak azonban Nyáregyházát tekintem, ahol életem első 18 évét töltöttem. Édesapám, Lupták Gyula itt volt lelkész 33 éven át. Édesanyám, Bartos Piroska diakonissza volt.

Mindkettőjüket eltemettük már. Van egy húgom, ő családjával Bécsben él. Középiskolai tanulmányaimat Cegléden, a Kossuth Lajos Gimnáziumban végeztem, 1971-ben érettségiztem. Ezt követően felvettek a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola magyar–ének-zene szakára. 1971–72-ben katona voltam Kalocsán, ezután lettem szegedi diák. Több szempontból is meghatározóak voltak a szegedi évek. Kántorként szolgáltam az ottani gyülekezetben, valódi közösségre leltem az egyetemista ifjúsági körben, és lelkészem volt dr. Cserháti Sándor, akinek édesapám mellett köszönhetem, hogy végül is lelkész lettem. Szegeden érett meg bennem a döntés: a főiskola befejezése után az akkori Evangélikus Teológiai Akadémián tanultam tovább, 1976-tól 1980-ig. Négy évig voltam teológiai hallgató, ugyanis két tanévet összevonhattam. A Deák téri templomban szentelt lelkésszé Káldy Zoltán püspök 1980-ban. Segédlelkészi éveimet 1980 és 1983 között Tolna megyében, Nagymányokon töltöttem. Mélyen érintett az itt megismert kisebbségi lét. Jó iskola volt. Minden vasárnap hat istentiszteletet tartottam, ebből hármat teljes egészében németül, sőt én voltam a kántor is. A szívem egy darabja ott maradt…, ma is örömmel térek oda vissza, ha módom van rá. 1983-ban Káldy püspök úr segédlelkészként Kiskőrösre helyezett, ebben az évben lesz húsz éve már, hogy Kiskőrösön élünk és szolgálunk. 1984-ben lelkészvizsgáztam, s a kiskőrösi gyülekezet Ponicsán Imre utódaként lelkészévé választott. 1982-ben kötöttem házasságot Hanvay Máriával, aki szintén evangélikus lelkész. Öt gyermekünk van: Sára (18), Orsolya (16), Gergely (14), Dóra (11) és Gyurika (6). 1997/98-ban feleségemmel együtt ösztöndíjat kaptunk a Helsinki Egyetem Teológiai Karára, így gyermekeinkkel együtt tíz hónapot tölthettünk Finnországban. Hálás vagyok a kiskőrösi gyülekezetnek, mert minden újra fogékony: itt minden ötletemet kipróbálhattam, illetve megvalósíthattam, s ebben partnerre találtam lelkésztársaimban is. 1996 óta a Magyarországi Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) elnöke vagyok. Ezenkívül a ProChrist evangélizációs mozgalom magyarországi szervező bizottságának elnöki tisztét is ellátom, valamint tagja vagyok a német ProChrist Egyesület választmányának és Európai Tanácsadó Testületének.

1. Egyházunk internetes levelező fórumán – a Fraterneten – már a jelölési folyamat kezdetén élénk vita bontakozott ki a „püspökideálról”. Ön szerint elsődlegesen milyen „karakterű” püspökre volna szüksége a Déli Egyházkerületnek?

Valószínűleg nem született még olyan ember, aki püspökként minden lelkésznek és minden evangélikusnak „aha” élményt jelentene. Ezért elsősorban a következő tényekre figyelek: a) a Déli Egyházkerület túlnyomórészt vidéki és kisebb részt nagyvárosi gyülekezetekből áll; b) a valódi materializmus korát éljük (pénz, siker, érvényesülés), ami csábítóbb és emiatt veszélyesebb, mint annak idején az ideológiai materializmus volt; c) magyarságunk sok veszélynek van kitéve, úgymint népességfogyás, szekták, a globalizációs folyamatok következményeként kialakuló gyökérvesztés, egyfajta eligénytelenedés, elmagányosodás; d) közelgő EU-tagságunk igen hátrányosan fogja érinteni elsősorban a mezőgazdaságból élő egyháztagjaink nagy részét. Az egyház feladata ebben a helyzetben a bátor és közérthető igehirdetés, a világos útmutatás akár mindennapi kérdésekben is, az igaz információáramlás elősegítése, eleven kommunikáció, gyakorlati segítségnyújtás. Ezért legyen a püspök missziói lelkületű, ébresztő igehirdető, legyen lelki magánélete, rengeteget beszélgessen a lelkészekkel és egyháztagokkal is, legyen nyitott minden jó és új ötletre, merjen kilépni az egyházias keretek közül, legyen sok-sok türelme – és jó humora (tudjon önmagán is nevetni!).

1. Életútjának avagy lelkipásztori szolgálatának mely állomásait (epizódjait) vélné leginkább „hasznosíthatónak” a püspöki szolgálatban?

Jól ismerem a vidéki Magyarországot, a vidéki gyülekezetek és lelkészek életét. Ugyanakkor teológuséveim alatt jó néhány fővárosi gyülekezet életébe is bepillanthattam. Ismerem a kis gyülekezeti létet éppúgy, mint a nagy gyülekezetek másságát is. Magam apai ágon szlovák származású vagyok. Ismerem a kisebbségi helyzetet, mind a sváb, mind a szlovák kisebbségnek a megmaradásért és identitásért folyó küzdelmeit. Kiskőrösi húsz évem is sok mindenre megtanított. Többek közt arra, hogyan lehet együtt szolgálni különböző korú és felfogású kollégákkal. Megtanultam, mikor kell következetesnek és határozottnak lenni, és mikor érdemesebb inkább kompromisszumot kötni. Megtanultam, hogy az igen mindig igen legyen, a nem pedig nem, és a kettő között nincs átjárás. Igazgató lelkészként, valamint KIE- és ProChrist-vezetőként gyakorolhattam az irányítást. Tárgyalni, szervezni kellett, együttműködni a legkülönfélébb beállítottságú emberekkel, meglátni másokban a munkatársat.

1. Bizonyos értelemben minden vezetőváltástól reformokat várnak, még azok is, akik elégedettek voltak a megelőző, illetve korábbi vezetővel, vezetőkkel. Püspökké választása esetén mely területeken szorgalmazna reformokat a Déli Egyházkerületben?

Először is alaposan megismerném az egyházkerület helyzetét és a gyülekezeteket. Ebben nyilvánvalóan sokat segít dr. Sólyom Jenő könyve is. De a személyes tapasztalatszerzés érdekében szívesen végigjárnám a kerület összes gyülekezetét, hogy hétköznapi és nem protokolláris körülmények között tudjak a gyülekezeti tisztségviselők és lelkészek szemébe nézni. A legtöbb dolgot el lehet intézni beszélgetéssel. Korunk egyik legégetőbb hiánya, hogy nem érünk rá beszélgetni egymással! Olyan egyházról álmodom, ahol nincs (vagy alig van) munkája az egyházi bíróságoknak.

Másodszor a hangsúlyt a szolgálatunk minden ágában jelen lévő missziói munkára helyezném. A misszió az emberek megszólítását jelenti, úgy, hogy Isten Igéje találja meg őket. Elvont, kultúrprotestáns prédikációk helyett valódi igehirdetések hangozzanak a szószékekről. Olyan igehirdetések, amelyek megszólítanak, rámutatnak a bűnre, de a megváltás útjára is. Kell egy lelkigyakorlatos ház, ahol azok a lelkészek, akiknek szüntelen adniuk kell, kaphatnának, töltekezhetnének. Lelkészkonferenciák mellett lelkészcsendeshetekre kell hívni a lelkipásztorokat. Emellett bátrabb misszióra, evangélizálásra van szükség. Legyen az evangélizáció színes, látványos! Használjuk ki, hogy a ma embere fogékonyabb a látványra, s ez segítene megérteni a hangzó Igét.

Harmadszor szükség van egy, a püspök munkáját segítő tanácsadó testületre. Ebbe a püspök hívna be lelkészeket, laikus szakembereket – olyanokat, akiknek hitére, ismereteire és szeretetére bizton építhetne, s véleményüket komolyan venné.

Negyedszer le kell bontani a ránk nehezedő „magasegyházi” mentalitást. A püspök legyen elérhető, legyen fizikailag és lelkileg is közel. Megjegyzem: ezt várnám el a teljes egyházi vezetéstől is.

Ötödször szeretném, ha minden gyülekezetünkben megvalósulna az, amit Bonhoeffer így fogalmazott meg: „Az egyház attól egyház, hogy másokért van.” Indítsunk el egy „Tessedik-programot”! Ne hátra meneküljünk, hanem előre menjünk! Ki kell építeni mindenütt a gyülekezeti házi és lelkigondozói szolgálatot, ahogyan erre vagy hasonlóra már van néhány pozitív példa (Pesterzsébet, Kiskőrös, Szarvas). Az Initiativa Egyesület segítségével, német kapcsolataink kiaknázásával segítsünk parasztjainknak és vállalkozóinknak feldolgozni, át- és túlélni az EU-csatlakozás megrázkódtatásait. Legyünk együtt az emberekkel a próbában, segítsünk, és keressük együtt a megoldást!

Hatodszor legyen minden gyülekezetben ifjúsági munka! Itt van a MEVISZ és a KIE. Az elmúlt évtizedben mindkét szervezetben óriási lelki-szellemi tőke halmozódott fel. A két ifjúsági szervezet eredményeire építve segíteni kell a gyülekezeti ifjúsági munkát. A két szervezet bevonásával a fiatalok számára vonzó programformákat kell ajánlani a gyülekezeteknek. Utazó missziói csoportok létrehozásával segíteni kell az ifjúsági missziói munkát. Ifjúsági munkatársakat, vezetőket kell képezni, hogy segítsék otthon a lelkész munkáját. A folyamatban lévő liturgikai reform lehetővé tehetné azt is, hogy időközönként „keresők istentiszteletét” is tarthassunk. És kell egy országos ifjúsági tábor- és konferenciahely. Szerintem erre Gyenesdiás és Révfülöp alkalmatlan.

Hetedszer az iskolaügyekben átgondoltabb egyházpolitikára van szükség a jövőben. Oda kell összpontosítani az erőket, ahol nem volt mit visszakérnie a gyülekezetnek, viszont ma egy iskolára való gyerek részesül iskolai hitoktatásban, s könnyűszerrel lehetne evangélikus, hitvalló pedagógusokat is találni.

Összegezve: ma meglévő „harcállásainkat” őrizgetjük. Egyes teológusok a protestantizmus végét jósolják (persze kérdés, mennyire van igazuk…). De mégis igaz, sebeink nyalogatása helyett inkább előre kellene menekülnünk. Passzivitás helyett aktivitásra, letargia helyett lelkesedésre van szükség. És a lelkesítésben élen kell, hogy járjon a püspök s vele együtt mindazok a lelkészek, egyháztagok, akik Isten szeretetével a szívükben bíznak a jövőben. Klaus Douglasst idézem: „Azok a lelkipászto-rok, akik azt teszik, amit elvárnak tőlük, akadályozzák a gyülekezetépítést.”

1. A protestáns egyházak többségében is hagyomány, hogy beiktatásuk alkalmával a püspökök jelmondatot választanak maguknak. Legkedvesebb igéi közül Ön melyiket választaná püspöki szolgálata mottójául?

Lelkésszé szentelésemkor édesapámtól kaptam azt az áldó igét, amely eddigi életem és szolgálatom vezérigéje: „Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, amely a Jézus Krisztus.” (1Kor 3,11)

1. A szerkesztő helyében Ön milyen kérdést intézne a püspökjelöltekhez (és Ön mit válaszolna rá)?

Megkérdezném magamtól a szerkesztő helyében: hogyan éltem meg magát a jelölést és az azt kísérő „eseményeket”? Azért, mert ez az elmúlt hónapoknak egyik legfontosabb egyházpolitikai történése volt, ami mellett nehéz szó nélkül továbblépni.

Elöljáróban annyit: nem vagyok önjelölt. Lelkésztársaim előbb halkan és egyesével, majd egyre sürgetőbben kérdezték meg tőlem, vállalnám-e a jelölést. Ami miatt végül is igent mondtam, azok az érvek voltak, amelyekkel kollégáim megkerestek. Ugyanis meglepő módon azok akár az én érveim is lehettek volna, természetesen másra vonatkozóan. Illett hát komolyan venni őket.

Meggyőződésem, hogy semmi sem történik véletlenül. Tudom, hogy életemet Isten irányítja.

S hogy miért nem léptem vissza? A válaszom ennyi: mivel nem én kerestem a jelöltséget, nincs jogom visszautasítani azt. Mielőtt igent mondtam a jelölésre, Isten előtt alaposan végiggondoltam annak minden vetületét. Tudom jól, hogy sokakban egy másfajta kép él a püspöki tiszttel kapcsolatosan, ami érthető. Amit viszont nem tudok elfogadni: miért kell mindig sémákban gondolkodni?

Édesapám gyakran mesélt egy történetet (a lelőhelyét, bevallom, nem ismerem). Eszerint Luthert egy ízben megkeresték a prágai husziták. Meghalt a püspökük, mondták, s nem nevezett ki és áldott meg utódot. Most akkor hát hogyan válasszanak maguknak vezetőt, hiszen megszakadt a folyamat? Luther azt mondta nekik: üljetek le, ti, akik ezért az ügyért felelősek vagytok. Imádkozzatok és könyörögjetek Istenhez azért, hogy áldjon meg titeket Szentlelkével, bölcsességgel, és mutassa meg nektek, ki legyen a vezetőtök. S ha ezt megtettétek – akkor válasszátok meg azt, akit akartok.

Tehát így vélekedem erről a jelölésről. A nem várt események néha fejtörést okoztak. Ez az időszak sem volt hiábavaló. Úgy gondoltam, egyedül a gyülekezetek döntését fogadhatom csak el. A Déli Egyházkerület gyülekezeteinek határozata előtt fejet fogok hajtani, bármi légyen is az – mert az Isten döntése is lesz.

Hiszek abban, hogy bárki lesz a püspök, evangélikus egyházunk új lendületet kaphat. Hiszek abban is, hogy ezúttal a Déli Egyházkerület is lehetne ennek a megújulásnak az egyik motorja. Hiszem, hogy a Mindenható Istennek van még terve velünk – de ezen az úton sok mindent újra át kell gondolnunk.