A vasárnap igéje

HÚSVÉT ÜNNEPE UTÁN 6. VASÁRNAP (EXAUDI)

Jézus az aratás képét más alkalommal a végső ítéletre alkalmazza: jönnek az angyalok, levágják, és csűrbe takarítják a termést. Mai igénk megértéséhez ettől el kell tekintenünk. Jézusra ugyanis jellemző, hogy ugyanazt a képet más-más példázatban más-más értelemmel tölti meg. Képzavarhoz vezetne, ha egy kép egyik példázatban megértett jelentését automatikusan átvinnénk egy másik példázatra. Ezúttal Jézus nem a végső dolgokról, nem az ítéletről akar tanítást adni.

Az aratás a mezőgazdasági termelés utolsó fázisa. Először volt a vetés, azután jött a mag kihajtásának, a vetemény növekedésének, virágzásának, majd a termés érésének időszaka. Mielőtt a kalászból kiperegne a szem, munkába állnak az aratók. Jézus azt mondja, hogy amikor a városokat és falvakat járva tanít a zsinagógákban, meggyógyítja a betegeket, talpra állítja az elesetteket, akkor Isten szántóföldjén a munka utolsó fázisát, az aratást végzi. Ebbe a munkába állítja be tanítványait is – előbb a tizenkettőt, majd a hetvenkettőt, végül pedig egyre többet és többet, számolatlanul mindenkit, aki hívó szavát meghallotta: hiszen „az aratnivaló sok, a munkás kevés”.

A példázattal Jézus az aratás munkájába álló tanítványai szemét nyitogatja: lássák meg, hol vannak az érett gabonamezők. A saját példáját állítja eléjük. Ő mindig azokhoz ment, azokat kereste, akik – akár a zsinagógában, akár a mezőn, a tóparton vagy a hegyoldalon – szívesen gyűltek köré, örömmel hallgatták, itták minden szavát, és ezért reggeltől estig, napi munkájukat is feledve készek voltak vele vándorolni.

Jézus soha nem toborozta a hallgatóságát! Nem járt házról házra; tanítványait sem küldte, hogy kopogjanak be minden ajtón, és hívogassák az embereket a zsinagógába vagy a város terére, ahol Mesterük beszédet mond. Jézus bármerre járt, az emberek jöttek maguktól, és ő mindig készséggel fogadta őket. Hasonlóképpen jártak az apostolok is missziói útjaikon. Ők még komolyan vették, hogy az ő dolguk csak az aratás, a munka utolsó fázisa. Tudták, hogy a vetést – és most vonatkoztassunk el a magvető példázatától is, különben képzavar keletkezik! – már elvégezte más: az Isten. Isten maga munkálkodott azoknak a szívében, lelkében, életében, akik hírét hallva, hogy Jézus a falujukban jár, vagy a tóparton tanít, azonnal elindultak maguktól, minden noszogatás nélkül, hogy meghallgassák. Később az apostolok és az apostolok tanítványai köré is maguktól gyűltek az emberek, és lettek gyülekezetté. Az aratómunkás dolga, hogy oda menjen, ahol érett vetést, hajladozó kalászokat lát. A tanítvány dolga, hogy oda menjen, azokat keresse, akikben Isten elvégezte már a vetés, az öntözés, a kapálás, az érlelés munkáját. Ha érett terméstől fehérlő „búzamezőre” megy a tanítvány, nem nagyon kell hívogatnia, az emberek maguktól indulnak felé, miként az érett kalász is magától hajtja fejét a sarló alá.

De vajon aratásra érett búzatábla képét nyújtják-e gyülekezeteink? Pedig Jézus biztosan nem téved, amikor így szól: „az aratnivaló sok”. Sok ma is! Csak nem biztos, hogy ott van, ahol keressük. Mindenesetre a gyülekezet „bejegyzett tagjainak” csak töredéke – átlagosan egy tizede – indul magától a templom felé, hogy az igét hallgassa, hogy a Jézussal való személyes találkozás örömét átélje az úrvacsorában. Viszont mindenhol nagy számmal indulnak el azok után, akik nem a templomban prédikálnak, akiknek ajkán talán nem is tisztán szól az evangélium, de akik mégis tudják, kikhez szól a küldetésük: a betegekhez, az elesettekhez, a szegényekhez, az élet perifériájára szorultakhoz. Ma is ők azok, akikben Isten már elvégezte a magvetés, az öntözés és az érlelés munkáját. Ők a mi templomainkba is bejönnének, ha az ott ülők – tapasztalatból mondom – nem éreztetnék velük lépten-nyomon, hogy nem szívesen látott, hívatlan vendégek.

Gyülekezeteink számát és lelkészi karunk lélekszámát egybevetve úgy tűnhet, Jézus buzdítása – „kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába” – egyházunkban nem aktuális. Lassan több az eszkimó, mint a fóka. Fölszentelt lelkészeknek nem jut gyülekezeti szolgálat. Püspökeink panaszkodnak, hogy egyre nagyobb fejtörést okoz a frissen végzett segédlelkészek elhelyezése. Jézus ránk nem gondolt, amikor – a szolgálattevők mindenkor elégtelen számára tekintettel – imára buzdított? Ránk nem vonatkozik, hogy „kérjétek az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába”? Gyanítom, hogy nem Jézus tévedett, hanem mi értettünk valamit alaposan félre.

Imádkozzunk!

Jöjj, Szentlélek Úristen! Nyisd meg szemünket, hogy lássunk! Add, hogy ne csak egyházunk és gyülekezeteink nyomorúságát lássuk, hanem – felekezeti határokon innen és túl – észrevegyük az aratásra érett, fehérlő búzamezőket is! Urunk, küldj munkásokat aratásodba! Ámen.

Véghelyi Antal