Liturgikus sarok

A kereszt jelét a keresztények kezdettől fogva használták. Első századi összejöveteleiket – ha nem kellett rejtőzködniük – házaknál tartották. A nap nagy részét kitöltő tanítás, igehirdetés és imádság kötetlen formában zajlott. Az eucharisztia ünneplése azonban szigorú rendben történt. Kezdetben a püspök a szolgálatban részt vevőkkel, a gyülekezet véneivel ünnepi menetben vonult az oltárasztalhoz. A menet élén keresztet vittek, amelyet az asztal közelében a földre állítottak. Ezek a keresztek fából készültek, és gyakran festették rájuk a hal vagy a bárány szimbólumát, a Krisztus-monogramot, de akár a tanító Krisztus képmását is. Krisztus felszögelt testét nem ábrázolták. Ettől idegenkedtek, mert ha az Úr megfeszítésénél nem is voltak jelen, az utak mentén naponta láthattak kereszten vergődő elítéltet. A látvány mindig rettenetes volt. Érthető, hogy az első feszületek csak az 5. században jelennek meg. A kereszten haláltusáját vívó, illetve már holtan függő Krisztus megfestése vagy szoborként való megformálása csak a későbbi generációk előtt nyer létjogosultságot, amelyek nem szemtanúi ennek a brutális ítélet-végrehajtásnak.

Az ekkorra államvallássá lett kereszténység megépítheti első, bizánci stílusú bazilikáit, amelyekben az oltár középen, a kupola alatt áll. Fölötte vastag láncon függő hatalmas feszület hirdeti, hogy Isten egyedül a megfeszített Krisztus keresztáldozatáért kegyelmez a bűnösnek, és a hozzá imádkozót érte hallgatja meg.

Ám az idő nemcsak a bizánci stílusú bazilikák fölött jár el, hanem – hosszú évszázadokra – sajnos a liturgiában aktívan részt vevő gyülekezetek fölött is. Ennek okát a pogány népek tömeges, ám felszínes bibliai és hittani ismeretre támaszkodó megtérésében kell keresnünk. Ezért az istentiszteleten a nép – más szóval a laikusok – funkciója elkülönül a szakavatott klerikusok funkciójától. A nép csendben áll, mialatt a klerikusok kórusa a liturgikus szövegeket énekli. Az új templomokat is úgy tervezik, hogy a klerikusok a laikusoktól jól elkülönülve helyezkedjenek el. Az oltár az úgynevezett szentélybe kerül, amit a laikusok templomhajójától ráccsal, a keleti egyházban pedig ikonfallal is elválasztanak. A szentély falához tolt oltárok a nyugati egyházban felépítményt kapnak, amin megjelennek a festett oltárképek és a szobrok. Az oltárra a régi bazilikákban függő hatalmas feszülethez képest parányi méretű, de nemesfémből készült és ékkövekkel is díszített feszület kerül. Az arany, a platina és az ékkövek a megfeszített Krisztus mennyei dicsőségét hivatottak kifejezni. Ezek a feszületek azonban – minden ékességük ellenére – többé nem dominálnak az oltáron. Ezt a szerepüket átadják az oltárképnek vagy szobornak.

A lutheri reformáció középkorban épült templomaiban igyekezett az oltárt érintetlenül hagyni. Mégis alapelv lett, hogy a feszület az oltár legfőbb jelképe, amit kifejez a mérete és jól látható elhelyezése is az oltárt uraló kép vagy Krisztus-szobor alatt. Hiszen az ősi hitigazság változatlanul érvényes: Isten egyedül a megfeszített Krisztus keresztáldozatáért kegyelmez a bűnösnek, és a hozzá imádkozót érte hallgatja meg.

Több templomunkban az oltárképet egyszerű fakereszt pótolja. Művészi munkát igénylő, szép feladat lenne e fakeresztek feszületté formálása. Mert a kereszt csak eszköze a megváltásnak. Ám aki rajta függ, Ura mindennek: az oltárnak, a templomnak, az egyháznak, a teremtett világnak, ideig való és örök életünknek. Róla szól a legősibb keresztény hitvallás: „Kyriosz Chrisztosz” – Krisztus az egyetlen Úr.

Véghelyi Antal