Evangélikusok

Legutóbbi lapszámunkban a Déli Egyházkerület püspökjelöltjei mutatkoztak be. Miután pünkösd ünnepén (június 8–9-én) nem csupán a szeptember elején beiktatandó püspök, de egyúttal a „világi vezető” – a felügyelő – kilétére is szavaznia kell az egyházkerület gyülekezeteinek, úgy illenék, hogy most e tisztség jelöltjeinek bemutatkozása következzék. Tekintettel azonban arra, hogy az ajánlott személyek közül mindössze egy vállalta a megmérettetést, a klasszikus interjú műfaja mellett döntöttünk. Az igazsághoz tartozik, hogy erre a beszélgetésre a felügyelőválasztástól függetlenül is sort kerítettünk volna. Hiszen már akkor tervbe vettük, amikor Szemerei Zoltán bejelentette: június végén távozik az Országos Egyházi Iroda gazdasági főosztályának éléről. Noha egyházkerületi felügyelővé jelölése miatt ilyesformán idézőjelbe kell tennünk nyugalomba vonulásának szándékát, az azért tény, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház „pénzügyminisztere”– 35 évnyi szolgálat után – búcsúzik az Üllői úti központtól.

*– Emlékszem, azon a munkatársi együttléten, amelyen bejelentette nyugdíjkérelmét, nagy derültséget és tapsot váltott ki az indoklása, hogy tudniillik szeretné megmutatni: szépen is meg lehet válni egy vezető tisztségtől… Akkor, amikor már lehet, de még nem kell. Azért gyanítom, nem csupán „esztétikai” szempontok miatt jutott erre az elhatározásra…*

– Életkorom alapján volna még egy-két hónapom, de szabadságra váltva a szolgálati évek után járó „hűségjutalmat” is, papírforma szerint ettől a hónaptól vagyok jogosult a – remélem, megérdemelt – nyugdíjra. Örülök, hogy viszonylag jó erőnlétben tölthettem ki utolsó éveimet, de önmagamat csapnám be, ha nem venném tudomásul, hogy egészségi állapotomat is mind jobban megviseli már a helytállás ezen a poszton.

Szembe kellett néznem továbbá azzal, hogy napjainkra szakmai téren is megérett a helyzet a változásra. Nem csupán a könyvvitelt, de lényegében a gazdálkodás egészét új alapokra helyezi a számítástechnika térhódítása. Botorság volna ennek ellenállni, de ezzel a fejlődéssel én már aligha tudnék lépést tartani. Jöjjenek a fiatalok! Ismét korszakváltáshoz érkeztünk, és voltaképp szerencsésnek kell mondanom magam, hogy ez egybeesik nyugdíjkorhatárommal. Higgye el, így kerek ez a 35 év, jóllehet 1968. december elsejével kezdtem el dolgozni az evangélikus egyháznál, most pedig még csak június van…

*– Egyházunk gazdasági osztályán milyen korábbi kihívások jelentettek „korszakhatárt”?*

– Amikor idekerültem az Üllői útra, nem volt itt még semmiféle gazdasági osztály. Pénztár volt ez inkább, nem valamiféle gazdasági hivatal, számomra viszont kitűnő iskolát jelentett, mert az első két évben hol ennek, hol annak kellett segédkeznem. Amikor azután megbízott pénztárosként az egyház pénzügyi helyzetének egészére rálátásom lehetett, láthattam azt is, hogy itt bizony anyagi téren sincs valami nagy mozgástér. Túlzottan felelősségteljesnek sem nevezhetném akkori munkakörömet, hiszen a kereteket az állam határozta meg. Tíz-tizenöt éven keresztül azonos volt az állami támogatás mértéke, s miután az inflációt se nagyon ismertük, a költségvetést szinte le lehetett másolni egyik évről a másikra. Egyszóval minden, de minden sokkal egyszerűbb volt. Másfelől viszont a szomorú igazság az, hogy a lelkészi munkában is a kiszámítható semmittevés számított erénynek. Valójában azonban az élénkülés jelei már a rendszerváltás előtt megmutatkoztak. Az ifjúsági konferenciák szervezése és egyéb országos megmozdulások némi dinamizmust hoztak az egyházi életbe, ám ezek támogatására kezdetben alig-alig vállalkozhatott az országos egyház.

A rendszerváltással szinte egyik pillanatról a másikra megváltozott a képlet, ámbár költségvetési szempontból a végeredmény ugyanaz maradt. Mert kétségtelen, hogy anyagi forrásaink megsokszorozódtak, az igények azonban – mondhatni – meghatványozódtak.

*– Gondolom, ez volt az az időszak, amikor egyszeriben felértékelődött az egyház gazdasági osztályának szerepe…*

– Rosszul gondolja. Hála Istennek a lelkészi, gyülekezeti szolgálat értékelődött fel, már ami e szolgálat külső, társadalmi megbecsültségét illeti. Nekünk azonban itt, az Üllői úton, ha más léptékben is, de lényegében ugyanazt a munkát kellett végeznünk, mint amit korábban, és mint amit lényegében mind a mai napig végzünk. Erre pedig a legkifejezőbb szó az, hogy „tűzoltás”. Ismétlem, pénzügyi helyzetünk nem vált könnyebbé azáltal, hogy a korábbinál összehasonlíthatatlanabbul nagyobb öszszeggel gazdálkodhatunk, mert eközben kiterjedtebb, összetettebb lett az egyházi munka. Új iskolák kerültek fennhatóságunk alá, új szeretetotthonok épültek… Nem sorolom, hiszen ön is nagyon jól tudja, hogy mára milyen szerteágazó tevékenységet folytatunk. Úgyhogy most sincs más, mint tűzoltás. Ahol leginkább szükség van, ott próbálunk segíteni. A helyzet soha nem volt könnyű, a pénz soha nem volt mindenre elég.

*– Egyházi szolgálatban lehet-e pusztán pénzügyi szakember egy gazdasági vezető?*

– Lényegi kérdésre tapintott, hiszen ha kizárólag szakmai feladatokkal kellett volna foglalatoskodnom, tulajdonképpen egész könnyű életem lehetett volna. Azonban hozzám éppúgy bekopogtattak személyes problémáikkal a lelkészek és a gyülekezeti vezetők, mint püspökeikhez, és emlékezetem szerint soha nem is zártam be az ajtómat senki előtt. Másként fogalmazva, sokan megtiszteltek problémáik feltárásával annak ellenére, hogy tudták, én legfeljebb csak támogató javaslattal közvetíthetem azokat. Némelyek tévhitével ellentétben ugyanis a költségvetési pénzek, anyagi támogatások „odaítélése” nem az én kompetenciám. Soha nem is volt az. Kétségtelen, hogy javaslataim – kevés kivételtől eltekintve – meghallgatásra találtak, de manapság is őszintén tiltakozom, ha valaki akár nekem, akár másvalakinek akarja személyesen megköszönni az országos iroda ilyen vagy olyan anyagi segítségét. Egyházunk jó rendje szerint a döntés a testületek kezében van, végső soron pedig mindanynyian az Úristennek tartozunk hálával azért, hogy volt mit, hogy volt miből kapnunk.

*– Miután a munkáját Ön „tűzoltásnak” aposztrofálta, feltételezem, hogy sokan viszont nem kaptak, nem kaphattak segítséget, talán még a jogos igénnyel kopogtatók közül sem. Ha időközben nem vagyok tanúja a Déli Egyházkerület közgyűlésének – amely grémium az Ön jelölését a felügyelői tisztre egyetlen ellenszavazat nélkül támogatta –, bizonyára továbbra is kétkedve állnék egy számomra nehezen megfejthető „rejtély” előtt. Őszintén szólva most sem egészen értem, miként örvendhet közszeretetnek olyasvalaki, akit mindazonáltal az evangélikus egyház pénzügyminisztereként emlegetnek. Márpedig Önnel kapcsolatban a legsúlyosabb általam hallott „vád” az volt, hogy túlságosan szarkasztikus a humora... Ahol kevés a pénz, ott a pénzügyminisztereket nem szokták szeretni…*

– Nézze, bizonyára akad, aki a lelke mélyén neheztel rám valamiért. Sokan talán nem lehetnek ilyenek, mert csakugyan megható volt a közgyűlés irányomban megnyilvánult egységes bizalma. Én mindenesetre abban a tudatban fogok felállni az íróasztalom mellől, hogy nincs haragosom. Valószínűleg azért nincs, mert soha semmit nem ígértem – merthogy nem is ígérhettem. Mindenkit meghallgattam, és igyekeztem korrektül tájékoztatni az esélyeiről. Próbáltam őszinte empátiával figyelni a ki nem mondott szavakra is. Mert annyi pénzünk azért mindig volt, hogy ahol csakugyan nagy volt a baj, ott mindig tudtunk segíteni. Akinek meg vágyálmai voltak, annak őszintén megmondtam, hogy „aludjál még egy kicsit”… Szóval tudtommal nem okoztam senkinek csalódást. Harmincöt év alatt lassacskán mindenki megszokta az őszinteségemet, és a többség elfogadta a stílusomat is. Különben is, én szerettem a lelkészeket meg a gyülekezeteket, akkor ők miért ne szerettek volna...

Az más kérdés, hogy a testületi üléseken nagy vitáim is voltak. A pénzügyeket általában bizalmatlanság övezi, de én ezt soha nem úgy éltem meg, hogy a személyemmel szemben van bizalmatlanság.

*– Ehhez képest, úgy tudom, meglehetősen sok vajúdás után fogadta csak el a jelölést az egyházkerületi felügyelői tisztségre…*

– Az az igazság, hogy erre a posztra nem tartom magam alkalmasnak.

*– Ugye nem kívánja, hogy ezt leírjam?!*

– De, írja csak le nyugodtan, mert ez az igazság! Hogy ne kelljen megkérdeznie, miért vállaltam mégis, megmondom. Több esperes és egyházmegyei felügyelő felhívott. Én kitartóan elhárítottam a megtisztelő felkérést, őszintén megvallva, hogy egyszerűen aggódom az egészségi állapotom miatt. Soroltam, hogy a vérnyomásom, a vércukrom.., mígnem az egyik esperes némi indulattal a hangjában visszaszólt: „És a gyülekezetek bizalma? Az smafu?!”…

Túl azon, hogy a meghatódásig jólestek ezek a szavak, megszégyenülten kellett rádöbbennem, hogy miközben én számolom a napokat, hogy mikor mehetek el…, mások nem számolják. Sőt meg akarnak bízni egy ilyen tisztséggel… És nem azért, mintha én egy zseni volnék…, vagy mert szépen tudnék beszélni…, hanem… Szóval, rá kellett döbbennem, hogy az én eddigi munkámnak alighanem ez a legnagyobb elismerése… És ezen túl én semmilyen elismerésre nem is vágyom.

Megjegyzem, ez nem az én érdemem, hanem a fordítottja lenne a kudarcom. Nem érdem, hiszen szégyen lenne, hogyha ennyi év után nem ismerném a lelkészeket, a gyülekezeteket. Nyilvánvaló, hogy akik felkértek, azok tudják, hogy tisztában vagyok a problémáikkal, és bíznak abban, hogy az érdekeiket fogom tudni képviselni az elnökségben. Ezt meg is ígérhetem. Hogy az egész felügyelői szolgálatról mit gondolok, azt – megválasztásom esetén – majd el fogom mondani rövid székfoglalómban. Mert én a jövőben is csak annyit fogok beszélni, amennyi mondanivalóm van, és azt úgy fogom elmondani, hogy egyszerű falusi híveink is megértsék. Mert én is falusi vagyok.

*– A püspökjelöltektől megkérdeztük, hogy véleményük szerint milyen karakterű püspökre volna szükség a Déli Egyházkerületben. Önnek van-e „felügyelőideálja”?*

– Leginkább a konfliktusok kezelésében hozhatok majd stílusváltást. Akik bizalmat szavaznak nekem, azok bizonyára tudják, hogy én más stílust képviselek, mint az elődöm. Most nem azt mondom, hogy jobbat vagy rosszabbat, hanem egyszerűen mást. De ez nem okozhat meglepetést, hiszen nemcsak én ismerem a Déli Egyházkerületet, de az egyházmegyék vezetői is pontosan ismernek engem. Teologizálni biztosan nem fogok, de amihez értek, azokban a témákban biztosan hallatni fogom a hangomat.

*– Végezetül szabad legyen még egyet adaptálnom a püspökjelöltekhez intézett kérdések közül. A felügyelők ugyan nem szoktak beiktatásuk alkalmával jelmondatot választani maguknak, hadd kérdezzem meg mégis, beiktatása esetén melyik bibliai igeverset nevezné meg szolgálata mottójául.*

– A konfirmációm alkalmával kapott igeszakaszt: „Boldogok, akiknek útja feddhetetlen, akik az Úr törvényében járnak.” (Zsolt 119,1)

****

1. április 18-án születtem Lajoskomáromban.

Édesapám 1945-ben halt meg hadifogságban, háborús sebesülése következtében. Édesanyámmal, anyai nagyszüleimmel a kuláküldözések miatt Budapestre kerültem. Iskolai tanulmányaimat már a fővárosban kezdtem.

1962-ben érettségiztem a Kossuth Lajos Közgazdasági Technikumban. A közgazdaság-tudományi egyetemen folytatott tanulmányok után egy külkereskedelmi vállalatnál helyezkedtem el, ezt követően pedig sorkatonai szolgálatot teljesítettem.

1965-ben kötött házasságomból egy leányom született. 1970-ben elváltam, leányommal és négy unokámmal jó a kapcsolatom.

Gyermekkorom óta a Budapest-Rákosszentmihályi Egyházközség tagja vagyok, ahol hosszú évek során pénzbeszedő, egyházfit helyettesítő harangozó, majd pénztáros, utóbb 2001-ig felügyelő voltam.

1. december 1-jétől dolgozom a Magyarországi Evangélikus Egyháznál, ahová az akkori gyülekezeti lelkészem, dr. Karner Ágoston főtitkár úr hívására és javaslatára kerültem, először könyvelői beosztásba.
2. május 1-jétől az Országos Egyház Elnöksége megbízott a pénztárosi munkakör betöltésével. Évtizedeken keresztül a Pesti Egyházmegye és az egyházkerületek pénztárosi teendőit is elláttam. Pénzügyi ellenőrként segítem a Magyar Bibliatársulat tevékenységét. Kezdettől tagja vagyok a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat Felügyelőbizottságának, és részt veszek a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa Elnökségének munkájában.

A Magyarországi Evangélikus Egyháznál végzett szolgálatom alól az elnökség nyugdíjba vonulásomra való tekintettel 2003. június 30-i hatállyal felmentett.

Szabadidőmben szívesen kertészkedem szülőföldemen, a körülbelül öt méter magas Fülöp-hegyen.

T. Pintér Károly