Élő víz

A napokban néhány hét használat után egy fiatalembertől visszakaptam az Evangélikus énekeskönyvét. Csodálkozó pillantásomra ezt válaszolta: "Nincs már szükségem rá. Ha netán mégis templomba jönnék, úgyis van a padokban..."

Becsukom a Bibliámat, fölteszem a polcra, hagyom porosodni. Nem vesződöm a tartalmával. Annyi fontosabb és izgalmasabb dolog van…

Az este kínálja magát a csendhez, de már alkalmatlan vagyok rá. Inkább valami mást teszek. Nem futom át gondolatban a nap történéseit, nem értékelek, nem köszönök meg semmit, nem kérek, nem imádkozom.

Számtalanszor túltesszük magunkat Isten igéjén: már nem aktuális, nincs rá szükségem, elboldogulok a dolgaimmal egyedül is. Nem szeretem, ha valaki megbolygatja jól berendezett napjaimat. Talán tudatára sem ébredünk annak, hogy az élő Isten szüntelen jelenlététől akarjuk függetleníteni magunkat. Tőle húzódunk, távolodunk el, őt akarjuk kizárni az életünkből.

Kínzó tapasztalatunk, hogy tetteink következményei utolérnek minket. Egyszer csak szembe kell néznünk mindazzal, ami követi, ami megterheli az életünket. Hátraarcot kell csinálnunk, és visszaköszön ránk a sok elfecsérelt idő, elhibázott döntés, eltékozolt adottság, ki nem mondott jó szó… Visszaköszön mindez a gyermekeink dacában, széttörött barátságokban, társaink magányában, az álmatlan éjszakákban, a kórházi ágy kiszolgáltatottságában, a megsebzett természetben, az ihatatlan vízben… Így érne utol az Isten?! A következmények súlya, a büntetés megtapasztalása mondatja ki velünk, hogy Istennek igaza van?

Isten a keményszívűségünk és vakságunk következményeinek hordozásán túl sokkal örömtelibb tapasztalattal akar megajándékozni minket. Azért nem fárad el szólni hozzánk, mert találkozni akar velünk. Azért hív magához minket, hogy rajtunk is megmutassa evangéliumának új életet teremtő erejét. Amikor Isten abban bízik, hogy szava nem tér vissza hozzá üresen, nem hull célt tévesztetten a porba, akkor velünk kapcsolatban is erről a reménységéről vall. Meghallhatjuk szavát, odafigyelhetünk rá, és megfordulhatnunk. Nemcsak az elődök elrontott útjai lehetnek kijózanítóak számunkra, hanem ott állhatunk az élő Isten előtt.

Isten kész arra, hogy tisztánlátással ajándékozzon meg minket a szeretete felől. Azzal akar megörvendeztetni, hogy hozzánk lehajló szeretetében, az igazi találkozásban, minket átformáló irgalmában válik igazán megismerhetővé.

A nagy felismerésünk tehát nem az, hogy úgy bánik velünk az Isten, ahogyan „útjaink és tetteink miatt” megérdemeljük. Sokkal inkább az lehet az örömünk, hogy Isten szeretete szabad, és fölötte áll annak, amilyenek mi vagyunk. Úgy bánik velünk, ahogy „jónak látta”. És Ő úgy látta jónak, hogy irgalmazott.

Amikor Isten és ember találkozik, túláradóvá lesz a kegyelem. Magdalai Mária megfordul, és nemcsak azt tudja kimondani, hogy „Mester!”, hanem ekképp adja tovább: „Láttam az Urat!” (Jn 20,18). Tamás térdre hull, és így szól: „Én Uram, és én Istenem!” (Jn 20,29). Simon, Jóna fia pedig hazugság nélkül kimondhatja: „Uram, te mindent tudsz; te tudod, hogy szeretlek téged” (Jn 21,17).

Isten szeretete, lehajló irgalma Jézusban, az egyszülött Fiúban öltött testet. Általa tért hozzánk örömhírt mondva, örömöt szerezve az Isten – hogy mi is hozzá térhessünk.

Dr. Cserhátiné Szabó Izabella