Liturgikus sarok

Liturgikus tér

Nagy Tamás Ybl-díjas építész – több más, magas kitüntetés tulajdonosa – egyházunk aktív tagja, az Építészeti és Egyházművészeti Bizottság egyik oszlopa. Az evangélikus egyház számára készített munkáit felsorolni szinte lehetetlen, így csak a legismertebbeket emeljük ki: a dunaújvárosi templom és gyülekezeti központ, az aszódi gimnázium és a balatonboglári templom megtervezését. Nagy szakértelme, szelíd határozottsága, mélyről jövő megszólalásai formálják egyházunk gondolkodásmódját, ügyekhez való hozzáállását. Az alábbiakban személyes vallomásával gazdagítja a Liturgikus Sarok templomtérrel foglalkozó sorozatát. (HK)

Roy Andersson svéd filmrendező néhány éve készített „Dalok a második emeletről” című filmje a következő megrázó jelenettel ér véget: külvárosi szeméttelepen egy dühös férfi feszületeket dobál le egy nyitott furgon platójáról. A vadonatúj, műanyag-fa kombinációjú, különböző méretben legyártott korpuszok halomban állnak már – az üzlet nem sikerült. A 2000. születésnapra előállított, nagy haszonnal kecsegtető feszületkollekció az elkeseredett vállalkozó nyakán maradt.

A művészi túlzással megfestett vízió súlyos állítása az, hogy a 20. század végén a civilizált Nyugat emberének nincs szüksége Jézusra. Persze nyugodtan kiterjeszthetjük a képet egész földrészünkre is: nehezen eldönthető, de részletkérdés, hogy a kommunizmus vagy a pénz rombolt-e többet.

Milyen templomot kell ilyen időben építeni? Evangélizálót.

Igen, a templomnak is térítenie kell. Kettős feladatot kell megoldani: a jó templomnak védelmet és nyitottságot kell egyszerre sugároznia – a hívők számára az egybetartozás, a védettség, az Isten-közelség élményét kell kifejeznie, de a világ felé is nyitottnak kell maradnia. Isten háza hivalkodásával elriasztó épületcsoda helyett belépésre bátorító, barátságos lak legyen.

Hangos helyett csöndes legyen.

Bent Tér legyen és Fény.

Tér, melyben megtapasztalhatjuk kicsinységünket,

Fény, mely felemel minket.

Tér, melyben az orgona hangja és az erősítés nélküli emberi hang is szépen, érthetően szól.

Fény, mely életre kelti a holt matériát.

Az anyagok legyenek szépen öregedők: a falak téglából vagy kőből készüljenek. A karzat, a tető jó minőségű fenyőből, a padló kőből, téglából, a padok vörösfenyőből vagy tölgyből legyenek. Ha lehet, mindezeket egy legfeljebb száz kilométeres körzetből kelljen összegyűjteni – és persze a mesterembereket is.

Az arányok legyenek ismerősek. Anyaghasználatában, részletmegoldásában lehet modern, de összhatásában a tudat mélyén ülő képekre rezonáljon. Mondjuk a farádi evangélikus templomra… A fakarzatra, a vastag falakra, a mélyen belógatott súlyos csillárokra, a fenyőpadok illatára. A nyitott oldalkapun beszűrődő fényre.

Persze egy templomot leírni könnyű, megrajzolni már nehezebb, megépíteni pedig nagyon nehéz. Csak a Kegyelem segít rajtunk. Amiképpen Pilinszky fogalmaz: „Aki ír, ha mégoly szerényen forgatja is tollát, tökéletességre tör. Mondatainak, sorainak minden porcikáját fontosnak, perdöntőnek érzi az utolsó pontig-vesszőig. S ugyanakkor érzi, hogy semmi, szinte semmi se múlik a papírra rótt szavakon. Kicsit úgy van az ihlettel, mint a hívő a kegyelemmel. Az ihlet is ingyenes. Mégis úgy kell élni vele, úgy kell munkálkodni rajta, olyan gonddal, olyan odaadással, mintha minden, az utolsó pontig-vesszőig egyedül rajtunk múlna.”

Hogy a templomtervek általában megfelelnek-e a fenti elvárásoknak, nem feladatom eldönteni. Azt viszont tudom, hogy ha a templomba az épület érdekessége, netán szépsége miatt betérők közül egy is úgy érzi, hogy szólt hozzá Valaki, nem volt hiábavaló az igyekezet.

N. T.