Keresztény szemmel

A nyolcvanas évek közepén indította útjára az első, hazai „talk-show”-t egy neves riporter. Ismert vagy ismeretlen, de személyiségükben és tevékenységükben mindenképpen példaértékű beszélgetőtársainak tapsolhatott a jelen lévő nézőközönség. Azóta elszaporodtak a tévécsatornák és a beszélgetős műsorok is, sokszereplőssé vált a diskurzus, és a közérdekű, tartalmában nemes, előremutató témák háttérbe szorultak. Gyakorta inkább pikáns, sőt bizarr és provokatív tárgya van a véleménycserének, és nem ritka, hogy deviáns magatartásformákat kívánatos, pozitív színezetben ábrázolnak a műsor készítői vagy az önjelölt nyilatkozattevők. Nyilván az a célja a szerkesztőknek, hogy a polgárpukkasztó témák növeljék a nézettséget. Hiszen egyesek szerint olyan „izgalmas”, hogy most már mindent ki lehet mondani a képernyőn is! Igaz, lassan minden második szót ki kell sípolni, annyira obszcén vagy trágár, és előfordul az is, hogy a népszerűtlen válaszai miatt kisebbségbe szorult fél, ha kell, a tettlegességig is védelmezi álláspontját. Ez volna az a hőn óhajtott szólásszabadság, amiről annyit álmodoztunk? Ha elfogynak az észérvek, ott az öklök beszélnek? Hogy ez mennyire veszélyes lehet, arról az elmúlt napokban a nyílt utcán megveretett köztisztviselő esete mindennél ékesebben beszél. Szóval miért is igényeljük a „talk-show”-k jelenlétét?

Talán annak okán, hogy manapság kevesebbet beszélgetünk? Tény, hogy sok otthonban a nagy családi és baráti eszmecserék ideje lejárt. Túl sokat időzünk az „elektronikus varázsdobozok” előtt. Csüngünk a világhálón és a képernyőn magát produkáló „sztár” igéző tekintetén. Pedig annyi megbeszélnivalónk lenne egymással. Életünk paró- diája, de sajnos igaz: „Mikor a gyerekek felnőve kirepülnek a családi fészekből, az édesanya az első kettesben töltött estén ezt kérdezi férjétől: »Hát te meg ki vagy?« És az amúgy jó és gondviselő családapa vállát megvonva nem tehet mást: visszakérdez.” Lehet, hogy valóban hiánypótló műfaj lett a „beszélgetős műsor”? Jelenlétével felhívja a figyelmünket arra, hogy valami értékes és ősrégi szokás: az emberi kommunikáció kezd kiveszni mindennapjainkból. De a talk-show mégiscsak „konzerv-beszélgetés” marad, bármennyire is interaktív.

Örülhetünk, ha közérdekű témákat feszeget, és kulturált formában zajlik, ha megtudhatjuk belőle, hogy milyen értéket tart fontosnak a többségi magyar társadalom a 21. század elején. Az egyik kereskedelmi csatorna a napokban sugárzott egy show-t, amelynek átbeszélendő témája ez volt: „Tedd meg értem, ha szeretsz.” Remélem, nem tartja „foglalkozási ártalomnak” a kedves olvasó, de nekem erről a címről mindjárt Jézus Urunk jutott eszembe, a Golgotán szenvedő megfeszített. Aki annyira szeretett, hogy az életét is feláldozta értem. Persze a műsor készítői nem Jézusra gondoltak, hát még a meghívott vendégek! Házastársukból vagy éppen soros partnerükből akartak kicsikarni egy nem mindennapi szerelmi vallomást.

Egy kisportolt férfi például arra vágyott, hogy felesége őérte legyőzze a túlzott sebességtől való félelmét. Az asszonyka, hogy érzelmeinek tartósságát demonstrálja, beült egy autóversenyző mellé, aki 250 km/órás száguldással rótta a versenypálya köreit. Mindezért az attrakcióért a férj sem maradhatott adós. Felesége kívánságára élő bogarakat majszolt, meglehetős undorral. Egy másik fiatal nő élő egyenes adásban nagyszámú nézősereg előtt kívánta levizsgáztatni barátját a feladott szerelmi leckéből: „Ha igazán szeretsz, vállald értem, hogy nyelvpiercinget (nyelvkarikát) viselsz.” És a fiú annyira szerette a lányt, hogy megtette… – vagy csak a sikoltozva tapsoló nézők tetszési indexét akarta növelni?

A szerelmi bizonyítási eljárásra érkezők ötlettára kimeríthetetlen volt: egy idős asszony még azt is helyénvalónak tartotta volna, hogy élettársa szemet hunyjon hűtlen kalandjai felett, hiszen ha valóban szereti, nem is lehet más célja, mint „örömöt” szerezni neki azzal, hogy felmenti a kizárólagosság szabálya alól. De az ősz hajú férfi nem szerette annyira a nőt… – vagy mégis? A hűtlenség még az ő eldeformálódott morális felfogása szerint is összeegyeztethetetlen az őszinte párkapcsolattal? Ki tudja?

Egy biztos: a médiumok egy rettenetes, torz világképet közvetítenek az emberek felé. Egy érzelmileg és lelkileg kificamodott világot, ahol az, ha egy házaspár évtizedekig hűséggel kitart egymás mellett, ha osztoznak búban és örömben, ha becsülettel dolgoznak egymásért, sokszor lemondva saját kedvteléseikről a közös családért, nem elegendő bizonyíték az összetartozásra. Ők nem is mennek soha „talk-show”-kba, hogy extrém bizonyítékot kérjenek egymástól: él-e még, lobog-e még annak a szeretetnek a tüze, amely egykor egymáshoz vezérelte őket?! A válaszadáshoz elég, ha egymás szemébe néznek. A nézőközönség tapsaira pedig nincsen szükségük.

Néha beleborzongok, ha arra gondolok, hogy a televízió mennyire formálja a közízlést, és nem veszi komolyan felelősségét! Imádkoznunk kell, hogy gyermekeink és unokáink felfedezzék és megőrizzék a keresztény erények áldásait. Hogy ne ferdüljön el a személyiségük annyira, hogy egykor majd ők is fennhangon ordítsák: „Minden másságot tolerálni, sőt követni kell, ha egyszer ahhoz van kedve az embernek!” Nem kell minden rosszat kipróbálni ahhoz, hogy megtudjuk: nem jó. Adja Isten, hogy ötven év múlva is jólesően és ismerősen csengjenek az utókor fülében a tisztaság, a hűség, a szemérmesség és a mértékletesség fogalmai. Ha Isten igéjét szüntelenül forgatjuk szívünkben, akkor nem tudja posztmodern világunk erkölcsi nívóját még mélyebbre süllyeszteni a Diabolosz, a nagy méregkeverő. Beszélgessünk hát többet egymással, kényesnek vagy tabunak tartott témákról is, hiszen ha felszínre kerülnek a ki nem mondott gondolatok, rejtegetett érzések, elfojtott vágyak és le nem tett bűnök, könnyebb lesz segíteni kezelésükben. Találjon utat egymáshoz több nemzedék, hisz olyan építő, ha megosztjuk egymással tapasztalatainkat! Győzzük meg egymást a jóról, szelíd határozottsággal. Tartsuk tiszteletben egymás véleményét, de ne rejtsük véka alá, hogy ismerjük Isten kijelentett akaratát. A hívő szívnek az Úr szava a mérvadó.

A Biblia nem poros mű, amit túlhaladott a mai kor. Minden kérdésünkre választ találunk benne. Arra is, hogy mi az igaz szeretet ára. Nem lehet extra produkciókkal kiváltani. Jézus a halált is vállalta érte. Azóta ismerjük az önzetlen szeretet természetrajzát: „a szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal…” (1Kor 13,4–6) Azóta mi is így szerethetjük egymást. Meg kell találnunk egymáshoz a kommunikációs csatornákat, hogy továbbadjuk, megismertessük az igazi szeretetet, amely Jézusban cselekedett értünk. Az egész teremtettség erre a szeretetre szomjazik.

Szőkéné Bakay Beatrix