Keresztény szemmel
Titkok kertjei
A településen, ahol felnőttem, nem voltak gyökereink. Édesapám hivatása hozott ide minket. Anyai őseim hamvait budapesti és dunántúli temetők rejtik. Apai nagyszüleim nyughelyét Szlovákiává varázsolta Trianon.
Semmi szokványos indítékom nem volt rá, mégis már egészen fiatal leányként kedves sétahelyem volt a temető. Megmagyarázhatatlan varázsa volt. A csend titkokat rejtett. Megmozgatta képzeletemet.
Járkáltam a keskeny ösvényeken, a virágzó tavaszillatú fák alatt, a nyár dús zöldjébe vagy a lassú hervadás ezer színébe öltözött lombok között. Néha télen is, amikor a kegyetlen hidegtől való irtózásomnál is erősebb volt a fehér tündöklés, a zúzmarás ágak kristálycsillogású szépségének vonzása. Elnézegettem a pompás, de komor betonépítményeket, a kőkolosszusokat, márványtáblákat vagy a méltósággal felfelé mutató kőoszlopokat és az egyszerű, otthonosan meghitt virágszőnyeggel, örökzölddel takart sírokat s a hantokon korhadó, elszürkült fejfákat, kereszteket. Megérintett az enyészet titokzatos világa.
Tudtam, hogy lehetnek bármilyen különbözőek a síremlékek, bármilyen hangzatosak vagy éppen költői szépségűek a sírversek, igazak és örök érvényűek a bibliai idézetek, a hantok alatt porladó csontok már semmit nem árulnak el sem az egykori gazdagságból, tudásból, szépségből, sem a szegénységből vagy bármilyen nyomorúságból, amit az ott nyugvók valaha átéltek. És tudtam azt is, hogy azok ott lent csak testek maradványai. Testeké, amelyek porból vétettek, és amelyeknek porrá kell lenniük.
De vajon hol van, hová tűnt belőlük a lélek? Minden bizonnyal örökkévaló életét éli már, de vajon hol? Mi az örök öröm, és mi a kárhozat? Milyen az Örökkévalóság, és milyen a lélek, amikor elszáll? Halk sóhajtás? Illanó illat? Könnyű pára? Libbenő lángnyelv, mint a gyertya lángja? Felfoghatatlan! Mégis a kert, a titkok kertje, a szépséget, a csendet, békét jelentette nekem… Más városok temetőiben is így éltem át ezt a csodát. Megéreztem az Úristen jelenlétét.
*
Évek, évtizedek múltán új jelentőséget kapott a temető. Koporsók mellett kellett átélnem a veszteség fájdalmát, nyitott sír szélén és friss sírhalom fölött megvívni sok belső küzdelmet, végigjárni a gyász mélységeit. Lelket marcangolóan önmagamnak tenni fel a kérdést, hol van, hová szállt az a lélek, aki tegnap még élő ember volt. Közöm volt hozzá, valamilyen mértékben felelős voltam érte! Hol tölti az örökkévalóságot? Vajon mennyit ártottam neki mulasztásommal, érzéketlenségemmel, szeretetlenségemmel, rossz példámmal? Vagy tudtam-e valami jót adni...? Vajon milyen lesz a találkozás odaát…? A titkokra, kérdésekre, távolodó emlékekre ráborítja láthatatlan takaróját a csend…
De Isten ott van velem a csendben is! Titkon lát, meghallgatja elsóhajtott imáimat, megáld és megsegít. Hiszem, tudom.
Fürst Enikő