Keresztény szemmel

Emlékképek

– … a Damjanich sarkán – a kinyitott ajtón át jeges levegő vágódott be az előszobába. Kint a gangon Mózes Nándi állt, a szemben lévő egyik lakásból való gyerek. Ő hozta a hírt, hogy a bátyámat elütötte az autó.

Nem emlékszem arra, hogy bárki sikoltott volna, kiáltásra sem. Nem is emlékszem hangokra. Csak egyetlenegyre, a barna orkánkabátok surranására. Apámnak és anyámnak csaknem ugyanolyan kabátja volt. Fiatal pár voltak, még ruházatukban is egymásra hasonlító szerelmesek. Vékony orkánanyag, valami leírhatatlan színű, barna árnyalatban. Abban az időben sokaknak volt ilyen.

A kabátok az előszobai fogason lógtak. Sokszor pergettem vissza később az eseményeket. Hogy volt erre figyelmük? Talán a sokkoló hír előhozta ezeket a szokott reflexeket, hogy az első mozdulat a kabáté, mielőtt elkezdődik a rettegő versenyfutás, hogy életben találják még első fiúkat. A későbbi elmondások szerint anyám rohant elől, aztán apám messze megelőzte. Mint egykor a bibliai Péter és János, ahogy rémülettől gyenge tagokkal futnak a sír felé, elképzelni sem merve, mit látnak majd, ha megérkeznek.

Én pedig ott ültem az előszoba fala mellett a földön, mint valami távoli szemlélődő. Szinte látom még, ahogy a cipőm felgyűrte a szőnyeget. Mit tudtam én, jelent-e valamit az ember életében, ha meghal a bátyja. Vagy a felettem keringő, surranó barna orkánból szőtt angyalszárnyak árasztották a nyugalmat, melyek akkor a halálnál is erősebbnek tűntek? Nyolcéves voltam.

A pótkocsis teherautó ugyan jól fejbe kólintotta a testvéremet, vitte is magával pár méteren keresztül, de nem volt elég erős ahhoz, hogy a gyerekkoponyát széttörje. Néhány héttel később irtózattal vegyes vihogás közepette tépdestük ki a sebből az utolsó véres gézdarabot is.

Arra gondolok, hogy néha jó lenne visszahúzódni oda, az előszoba tövébe azzal a biztos tudással, hogy az égen suhanó barna angyalszárnyak megvédenek mindnyájunkat betegségtől, veszélytől és haláltól. De már nem lehet. Felnőttként kell szembenéznem mindezekkel. Azt hazudom, kész vagyok rá. Bátran felállok, megigazítom a szőnyeget, kinyitom az ajtót, hogy induljak az ajtón át – ki, a jeges sötétbe.

Azt hiszem, tudom már, miért nyúltak olyan ösztönösen azok után a kabátok után. Mert kell, hogy valami betakarjon minket, amikor rászánjuk magunkat, hogy elindulunk.

Koczor Tamás