Keresztény szemmel

Ha örülünk, ének fakad az ajkunkon, ha szomorúak vagyunk vagy gyászolunk, akkor is énekelünk. A világi ember is részese ennek az isteni ajándéknak, persze a maga módján – dalol, úgy fejezi ki örömét-bánatát.

Édesanyám testvérhúga szinte a második anyám volt. Ő lakott közelebb hozzánk. Ha valami bajunk, bánatunk volt, vagy öröm ért, mentünk a Bözsi nénihez. Bözsi néni mindig énekelt. A házimunka, a szőlőkötözés közben, a nap minden órájában mindig énekelt, dicsérte az Istent. Mindig békességet, nyugalmat árasztott maga körül. Olyan jó volt a közelében lenni! Csak úgy áradt belőle az Istenbe vetett gyermeki hit. Mindent az Úr Jézus kezéből tudott venni.

Közben megöregedett. Eljött az idő, amikor már nem tudott az ő kis tanyájában megmaradni. Először a lányához került, és amikor az is beteg lett, az én városomba költözött. Isten olyan csodálatosan idevezette. Én már akkor egyedül éltem. Az itteni szeretetház lakója lett. Sajnos akkor már nem ismerte meg a szeretteit, lányát, unokáját, csak engem. Egyszer meg is kérdeztem: „Bözsi néni, hogyhogy engem megismer?” „A hangodról” – felelte.

A szeretet kötött össze bennünket, és ez lélekből fakadt. Minden csütörtökön meglátogattam. Beszélgetni nemigen tudtam vele, de két órán át mindig énekeltünk. Csodálatos volt azt a boldogságot látni, ami betöltötte. Úgy áradt, szárnyalt belőle Isten dicsérete. Akkor tanultam meg, hogy az ének a lélek imádsága, s hogy ez mennyire túl van az értelem határán. Ott lent, a szív mélyen.

Ha véletlenül eltévesztettem a dallamot, megfogta a kezemet, és kijavított. Ő pontosan tudta, úgy, ahogy megtanulta, úgy, ahogy a szívében őrizte. Már nem tudott a környezetével kapcsolatot tartani, de az Istenbe vetett bizonyosság, szeretet betöltötte a lelkét. Isten vele volt öreg napjaiban. Utolsó látogatásomkor is sokat énekeltünk. Amikor hazaindultam, azt mondta: „Kikísérlek”, és másnap meghalt. Így maradt meg az ő szerető emléke. Olyan jó, hogy énekemmel továbbra is dicsérhetem az Istent!

*

A másik eset a napokban történt meg velem. Egyik hittestvérem rákos beteg, már nagyon súlyos az állapota, emberileg nem sok ideje van hátra. Amikor erről beszélgettem vele, csak úgy meghúzta a vállait. Mintha azt mondta volna: hát ez van. Olyan közömbös volt. Hirtelen az jutott eszembe, hogy énekeljünk. Van egy kis énekem, amit fiatalasszony koromban tanultam: „Szívembe jöjj, szívembe jöjj most, Úr Jézus”. Amikor ennek vége lett, ő énekelt egyedül tovább. Ezt nem ismered? Ezt nem ismered? – kérdezgette. Amikor a halálról, az elmúlásról szólt, elkezdett zokogni, de akkor is énekelt. Az énekben találkozni tudott Istennel. Jó volt vele együtt átélni: az ének valóban a lélek imádsága.

Huley Alfrédné