Napról napra

"Micsoda fonákság! Egyenlőnek tartható-e az agyag a fazekassal? Mondhatja-e az alkotás alkotójának: Nem ő alkotott engem?! Mondhatja-e a fazék a fazekasnak: Nem ért a dolgához?!" Ézs 29,16 (Róm 9,22–23; Lk 5,1–11; 1Kor 1,18–25; Zsolt 119,89–96) Tudjuk-e a helyünket? Milyen az önértékelésünk? Többnyire magabiztosan, erőnk, tudásunk birtokában értékeljük helyzetünket. A baj az, hogy Istennel szemben is így látjuk. Magam vagyok életem útjának megszabója és irányítója. A születés is az ember irányítása alá került (abortusz) és a halálban is az ember mondja meg, hogy meddig (euthanázia). Nem akarjuk számításba venni, hogy csak agyag vagyunk, és a fazekastól függ létezésünk, küldetésünk? Micsoda fonákság, ha az agyagot egyenlővé tesszük az alkotóval, sőt még fölébe is helyezzük!

Jézus mondja: „Az én Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni.” Mt 11,27 (Ézs 53,12; Lk 6,12–19; Mt 5,33–37) Páratlan kapcsolat az, ami az Atya és a Fiú között van. A világ fennállása, jövője üdvösségünk forrása és bizonyossága áll ezen. S mivel mindent Jézusnak adott át az Atya, csak felé kell fordulnunk, reá figyelnünk, őt elfogadnunk. Jézus nyitott az egész világ felé, saját személyünk felé is. Biztató ez a szava, hogy ő „akarja” kijelenteni azt, hogy Isten Atyánk nekünk. Úgy bízhatunk benne, mint gyermek az édesapjában. Minél erősebben bízunk Jézusban, annál biztosabbak lehetünk az Atya szeretetében is.

Jézus mondja: „Amit a sötétségben mondok nektek, azt a világosságban mondjátok el; amit fülbe súgva hallotok, azt a háztetőkről hirdessétek.” Mt 10,27 (Ézs 60,1; 1Móz 35,1–5a. 9–15; Mt 5,38–42) A világmisszió stratégiáját adja meg Jézus. Nyílt és bátor bizonyságtevéssel teljesíthetjük csak küldő akaratát, „menjetek a széles világba!” Nem maradhatunk bezártságban, nem belterjes gyülekezeti életre kell berendezkednünk. A „háztetőkről hirdessétek” – ez kiszélesíti szószékünket. Bizonyságtételünk áttörheti a templom falait, betörhet családi otthonunkba, munkatársaink közé, és tettekké válhat mindazok között, akikkel együtt vándorolunk.

„Mindezek arra várnak, hogy idejében adj nekik eledelt. Ha bőkezű vagy, jóllaknak javaiddal.” Zsolt 104,27–28 (Mt 14,19–20; Ez 2,3-8a; Mt 5,43–48) Aszályos esztendőben, siralmas aratás és betakarítás után valóban arra várunk, hogy Isten adjon nekünk idejében eledelt. A mindennapi kenyér hitünk szerint az Isten gondviselő szeretetének megmutatkozása. A föld termése, a fák gyümölcse Isten kezének ajándéka. Nincs okunk kétségbeesésre, mert neki van hatalma, hogy megadja. Lehet, hogy ma kevesebbre és mostohább tartásra gondolunk, Isten ma is lehet bőkezű. De nem a tétlenül váróknak szól a zsoltáros biztatása, hanem azoknak, akik nem szűnnek meg cselekedni Isten akaratát, megtartják hitüket és igazán szeretik embertársukat még a nélkülözésben is.

„Kitől tartottál és féltél, hogy hazudoznod kellett? Miért nem törődtél velem, miért nem gondoltál rám?” Ézs 57,11 (2Tim 2,13; ApCsel 15,4–12; Mt 6,1–4) Hűség vagy hűtlenség? Gyötrő kérdése életünknek szüntelenül. A hitben élő ember sem mentes e gyötrődéstől. Ézsaiás éppen azokhoz beszél, akik bálványokkal cserélték le Istent. Miért? Mert emberektől, hatalmasoktól tartottak, féltek. Legyünk túl már az ilyen megoldásokon! Ne a körülmények, a kenyerem vagy a pozícióm, vagy egyszerűen a népszerűségem elvesztése irányítson! Törődjünk Istennel, őreá gondoljunk, aki mindenkinél hatalmasabb és egyedül tudja megtartani hűségünket, és győzelemre vinni életünket!

„Akinek életútját kedveli az Úr, azt még ellenségeivel is összebékíti.” Péld 16,7 (Lk 6,35; Lk 22,31–34; Mt 6,5–8) Zűrzavaros világban élünk – szoktuk mondani. Sok a békétlenségünk. Összeveszünk családban és munkatársi közösségben, egyének és nemzetek válnak ellenségesekké. Istenfélő, hitben élő emberek nehezen bírják ezt az állapotot. Jó lenne már megbékülni. Nagyon közel vagyunk ehhez a lehetőséghez! Akik Isten akarata szerint járnak, kedvelik az Atyát, azokat az Atya is kedveli. Atyánknak van hatalma arra is, hogy „halálos ellenségeket” is összebékítsen. Kérjük és higgyünk benne!

„Az embernek az értelme terveli ki útját, de az Úr irányítja járását.” Péld 16,9 (Mt 4,19–20; Fil 3,12–16; Mt 6,9–15) Isten nem tiltja, hogy terveket szőjünk, lépéseket tegyünk a jövőnk felé. Jó, ha „értelemmel” végezzük ezt a tervezést. De mindig azzal a célra tekintéssel, hogy a véghezvitel nem az én kezemben van, hanem Ő irányít. És kezéből úgy fogadom el jövőmet, életemet, hogy az a jó és helyes, amit Ő irányít, amire Ő vezet.

Tóth-Szöllős Mihály