Liturgikus sarok

Liturgikus sarok

"Engem az nyugtat meg, hogy akármit prédikáljanak is a szószékről, a karzat mégis közelebb van a Mennyországhoz." (Anonim kántor-aranyköpés)

Különös hely a templom karzata. Beleépül a templomtérbe, de külön is válik attól. A karzatról mindent figyelemmel követhetünk, ami a templomban történik anélkül, hogy magunk is részvevői lennénk az eseményeknek. Ha késve érkezünk az istentiszteletre, feltűnés nélkül felosonhatunk rá, ott ücsörögve észrevétlenül összesúghatunk a szomszédunkkal, angolosan távozhatunk onnan. A karzaton az tartózkodik, aki nagyon otthonosan mozog a templomban, vagy az, aki félig idegen, s nem mer még a gyülekezet tagjai közé vegyülni.

Csodálatos hely a templom karzata. Onnan árad szét az orgona hangja, az énekkar onnan énekel, az egyházfi onnan veszi számba a gyülekezetet, a harangozó onnan indul a harangkötelekhez. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy a lelkészeken kívül az összes szolgálattevő ott gyülekezik a karzaton. A lelkész elöl az oltárnál vagy a szószéken, a többiek hátul a karzaton: közrefogva a gyülekezetet végzik feladatukat, hirdetik az evangéliumot szóval, hangszerrel, kórusénekkel, alázatos szolgálattal.

Kicsit utánaolvastam, hogyan alakult ki az ókeresztény időkben a templomok karzata. (dr. Guzsik Tamás Westwerk, nyugati kórus, nyugati karzat c. cikke számol be erről részletesen.) Megtudtam, hogy a keletre tájolt koraközépkori templomok nyugati vége jelképesen a bűnös világ, a halál, a felkészületlenség színhelye volt, ellentétben a fény oldalával, a keleti oldallal. A templom keleti végében kapott helyet a szentély, középpontjában az oltárral, amelyet körbevett az imádkozó, ünneplő közösség. (E közösség teljessége volt eredetileg a liturgikai értelembe vett kórus, s századok múltán, a többszólamú zene térhódítása idején a templomi énekkar – a mai értelemben vett kórus – szintén innen énekelt.)

A templom másik (nyugati) végében a katechumenek tartózkodtak, azok a megkereszteletlenek tehát, akik még nem voltak teljes jogú tagjai a keresztyén közösségnek. Ezen az oldalon folytak azok a szertartások is, melyek a kereszteléssel voltak összefüggésben, ha külön keresztelőkápolnát nem építettek.

A nyugati oldal építészetileg akkor kapott igényesebb kidolgozást, mikor az egyház világi jótevőit ide kezdték temetni. Az összetettebb építészeti megoldások révén ugyanakkor lehetővé vált, hogy itt végezzenek néhány nagyheti szertartást, sőt esetenként a nagypénteki passióolvasás dramatizált változata is az ún. Westwerk emeleti termeiben hangzott el.

Egy más irányú fejlődés eredményeként az is általánossá vált, hogy a nagyobb földesurak a köznéptől elkülönülve vettek részt a szertartásokon, s a hosszú fejlődési folyamat végén kialakult az úgynevezett kegyúri karzat.

A templom a szentéllyel ellentétes végére tehát a kezdetektől jellemző egyfajta – a bevezetésben felvillantott – kettősség: a szakrális térhez tartozik, sőt egy-két szertartás kifejezetten ide kötődik (istentiszteleti keretben ma is a karzatról hangzik például egy passió-oratórium), de a közösségtől való elkülönülésnek is helyet ad (a már említett hittanulókon túl itt tartózkodtak a vezeklésre ítélt bűnbánók, a kegyúri karzaton pedig az alattvalóik közelségét kerülő főúrak.)

Jó, ha számot vetünk ezzel a kettősséggel.

Bencze Gábor