Egyházunk egy-két hete

Mező Lászlóné, a konferencia egyik résztvevőjének rajza a révfülöpi központról

A Női Misszió által szervezett nyári programok közül kétségkívül az egyedülálló édesanyák és gyermekeik konferenciája a legnépszerűbb. A július 6. és 12. között rendezett idei együttlét mottója egybecsengett a winnipegi lutheránus nagygyűlés témájával : "Gyógyulásra vár a világ". A Révfülöpi Oktatási Központ- ban töltött hétről Baranyiné Tamás Ágnest kérdeztük, aki Hatvanból érkezett két kisfiával a konferenciára.

– Első alkalommal vannak közöttünk. Milyen érzésekkel jöttek ide?

– Lelkészünk, dr. Barcza Béla hívta fel figyelmemet erre a konferenciára. A Női Misszió böjti körlevelét hozta el, hogy töltsem ki a jelentkezési lapot. Örömmel fogadtam a lehetőséget, hiszen november óta egyedül nevelem Balázst és Pétert. Édesapjuk súlyos betegségben hunyt el. Nehéz időszak áll mögöttünk, mert férjemet otthon, a gyerekekkel együtt ápoltuk. Szükségünk volt arra, hogy kikapcsolódjunk, testileg-lelkileg feltöltődjünk. Szó szerint gyógyulásra vágytunk. Reméltem, hogy azok az asszonyok, akikkel itt találkozom, hasonló próbákon jutottak már át, megértik gondjaimat, segíthetnek. Arra is gondoltam, hogy a fiaimnak is hasznos lesz olyan gyermekekkel együtt lennie, akik hozzájuk hasonlóan elveszítették édesapjukat. De bevallom, nem kis izgalommal érkeztünk ide. Ám aggodalmunk hamar elmúlt, amikor megtapasztaltuk, milyen szeretettel fogadja be a közösség az újakat.

– Most a konferencia végeztével milyen érzésekkel indulnak haza? Érdemes volt Révfülöpön tölteni ezt a hetet?

– Már a gyönyörű balatoni környezet miatt sem mondhatnánk azt, hogy kár volt eljönnünk. Az Oktatási Központban is elláttak minket a munkatársak minden földi jóval. De a „lelki táplálékot”, a délelőtti programokat is rendkívül tartalmasnak, érdekesnek találtam. Jó volt együtt tanulmányozni a Bibliát, meghallani Isten gyógyító szavát. Tetszett, hogy a reggeli áhítatokat családok tartották. Sokunkat megérintettek azok az imádságok is, amelyeket gyermekeink írtak. Az előadásokat nagyon aktuálisnak éreztem. Olyan témákról gondolkodtunk el közösen, amelyek érintenek bennünket. Ittzés János püspök úr nagyon szemléletesen mutatta be statisztikai adatokkal, hogy miként betegedik társadalmunk, miközben erkölcsileg süllyed az egész világ. A keresztyén embernek tudatosan kell tartania, óvnia magát a káros szellemi hatásoktól. Amit mondott nagyon megfogott. Különösen azért, mert rádöbbentem, milyen felelősségem van a fiaim nevelésében. Azt hiszem az abortuszról, egy másik napon pedig a különböző szektákról, a mai, „modern” vallásos mozgalmakról szóló előadások is sok édesanyának segítettek abban, hogy helyes irányba tereljék saját és gyermekeik gondolkodását.

– Voltak a konferenciának megrendítő pillanatai is?

– Igen. Az utolsó előtti nap délelőttjén a Zsibriki Drogterápiás Intézet lakói jöttek hozzánk. Szomorú volt látni derékba tört életüket. Arcukról őszinte bánat tükröződött eltékozolt fiatal napjaik miatt. Fájdalmas volt tőlük hallani, hogy ugyan mindegyikük elszántan küzd, hogy megszabaduljon a kábítószertől, de szenvedélyük lehet, hogy mégis erősebbnek bizonyul akaratuknál. (Közülük is ketten visszaeső drogosok, másodszor próbálnak megtisztulni az intézetben.) Örülök, hogy tinédzser gyermekeink is velünk voltak a teremben. Ők is hallották, amikor a kérdésünkre, hogy „szabad-e könnyű drogokat kipróbálni”, a zsibrikiek egyértelműen nemleges választ adtak. István, aki 17 éven át volt heroinfüggő, még azt is hozzátette: „ A rászokás nem az első slukknál, hanem már az első kísértő gondolatnál kezdődik.”

– Ez a hét munkált-e Ágnesben valami változást? Mit csinál ezentúl másként?

– Azt hiszem, hasonlóan a többi anyukához, sok erőt, gyó-gyulást kaptam ezekben a napokban. Megismertem más családok sorsát a héten, láttam, hogy ők is nehézségekkel küzdenek, talán nagyobbakkal is, mint az enyémek. Bizony rájöttem, hogy nem tudnám felvenni mások keresztjét. De azt is felismertem, hogy nekem olyan van, amit Isten segítségével hordozni tudok. Ez a néhány nap bátorított, hogy merjek bátrabban Istenre építeni. Azt hiszem, többet fogok ezentúl együtt imádkozni a gyermekeimmel. És sokat fogok melléjük ülni. Szíven ütött az egyik drogos fiú vallomása: „…anyám nem beszélgetett velem.”

Ez a hét vigasztalt, gyógyított, de felelősségre is ébresztett. Vigyáznunk kell magunkra, a mieinkre, testi-lelki egészségünkre, mert egy nagyon beteg világban élünk!

B. Pintér Márta

Regionális hozzárendelés: N?i Missziói Szolgálat